Bábel Tornya

„Vagy legyetek jó fák, és teremjetek
jó gyümölcsöt,, vagy legyetek
romlott fák, és teremjetek romlott
gyümölcsöt; mert gyümölcséről
ismerik meg a fát.”

                                          Máté 12,33 (Károli Gáspár fordítása)

Mexikói teríték Tinával

Megmondom nektek őszintén, amikor kijöttem úgy gondoltam, hogy mindenféle néppel és nemzettel együtt tudok élni. Akkor csak azt hagytam ki a számításaim közül, hogy a boldog együtt éléshez köze sincs a nemzeteknek – mindig az egyénekről szól.
Pár hete épp tányérokat cipeltem a hotline fölé, amikor eszembe jutott egy nyugodt délután a platán soron. Amikor nem csinálok semmit, csak kidőlök az ablakon, és kávézgatok, körülöttem csiripelnek a madarak, elhalad egy-két járókelő. Ez azért volt különleges pillanat, mert amikor felébredtem ebből a képsorból rádöbbentem milyen lehetetlen helyen is vagyok. Mert a napi rutinban eltűnik a sok különlegesség, a különlegesség élményét pedig az összehasonlítás megélése hamar visszahozta. Ott álltam, körülöttem indiaiul, jamaikaiul, spanyolul, és mindenféle egyéb nyelven kiabáltak egymásnak a szakácsok, a kaják előtt tömött sorokban lökdösődtek az ázsiaiak. És megkérdeztem magamtól, hogy „mi a fasz?”.
Itt a Carnival-nál úgy vettem észre, hogy minden részlegnek megvan a maga kis nemzete – tekintve hogy hol kik vannak a legtöbben. Persze mindenki lehet bármilyen pozícióban, és vannak átfedések, de mégiscsak könnyű általánosítani. Például az indiaiak többnyire szakácsok, az indonézek és fülöpök housekeeperek és restaurant-osok, az európaiak pedig szinte mindig pincérek. A staff-osok, mivel számukra különlegesen fontos a hibátlan angol, ausztrálok, dél afrikaiak, kanadaiak. Milyen nemzeteket láttam itt? Még egyszer: magyar, szerb, horvát, román, szlovén, montenegrói, litván, orosz, ukrán, olasz, indiai, fülöp, indonéz, ausztrál, dél afrikai, de vannak itt még Peruból, St. Vincent-ről, Costa Ricából, Jamaikából. Kínából össz-vissz 3 sráccal találkoztam, nyugat európából pedig kb 2 német pasas van itt, meg két angol gentleman – Ross a biztonsági oktató, meg egy manager. Ja meg egy csini táncoslány. Vannak páran Thaiföldről, de pl Japánokat, Hollandokat, Franciákat, és hasonlót egyet sem láttam. Számomra leginkább az az idegesítő, hogy rengeteg ázsiai felnyomta magát az utóbbi 5-6 évben team headwaiter-nek, és ezek a kis mellkasomig érő valakik parancsolgatnak nekem, akik amúgy nem mindig rossz arcok, de mégis. Pl a délutáni supervisor, egy kb 15 évesnek kinéző Christian, nevű csurig ratyi meleg srác – aki azt szereti ha krisztin-nek ejtjük a nevét. Hihetetlen, annyira gáz hogy már vicces. Jah ha már itt tartunk: szinte az összes staff-os angol anyanyelvű srác (főleg a táncosok) meleg. Hihetetlen módon. Ami a vicc, az az, hogy ez a tapasztaltabbak szerint minden hajón így van. Vágjátok, szerintem buzikat keresnek ezekbe a pozíciókba. Egyébként nem lenne vele bajunk, de ők annyira hihetetlenül melegek, hogy ezt kelet európában már nem tolerálják. Le kéne videóznom egyszer, félelmetes ahogy vihognak, riszálnak, meg mittudomén – hatalmas megjátszással művelik ezt a dolgot.
Egyébként ez sem meglepő, érthető hogy sokan közülük ide menekülnek ezzel a „problémával”.
És hogy milyenek itt a magyarok? Mindegyik egy külön műsorszám, de egészében olyanok vagyunk mint valamilyen otthoni egyetemista klikk. Megy a szopatás, panaszkodás, iszákolás, meg ami kell. Hatalmas sztory: Roland meg a Tamás, mielőtt ide jöttem azzal nyitottak egy Cosumel-i napot, hogy béreltek egy terepjárót, bepiáltak, és latin lányokkal a kocsi tetején randalíroztak a belvárosban. Mire visszaértek a kikötőbe már ott hagyta őket a hajónk, és egy másik Carnival géppel jöttek vissza Tampába. Viszont mivel későn adtak magukról jelet állítólag Mexico-ban már a CIA kereste őket. :D
Szóval visszatérve, a sok nemzetnek az is az előnye, hogy tanulok a kultúrákról. Sok sztorit hallgattam már meg india tagoltságáról, az ételekről, az ottani életről. Én mint kultúrálisan degenerált pl nem is tudtam hogy india egyik felét a portugálok foglalták el, és nem csak az angolok voltak ott. A portugál fél ezért most keresztény, az angol pedig buddhista. Vagy például hogy a fülöp szigetekből több mint ezer van, és van olyan is amelyiken még bennszülöttek élnek. Vagy hogy indonéziát két évig a japánok is a fennhatóságuk alatt tartották. De a határainkhoz közel sem voltam tisztában a dolgokkal. Amikor láttam hogy az európai srácok közül egyszerre vannak montenegro – szerbia – szerbia és montenegró – Bosznia – Bosznia-Hercegovina névtáblák felmerült bennem a kérdés hogy akkor most milyen országok vannak arrafelé. Erről is sokat meséltek, többek között a crew mess-es munkatársam, Milos.
A keletiekkel kapcsolatban, az elején furcsa volt hogy más a mentalitásuk – másképp viselkednek a közegben. Például kicsit agresszívabbak, tolongósak, és nem ismerik az európai etikettet. Viszont a tévhitekkel ellentétben tiszták és rendezettek, vasalják a ruháikat, igyekeznek igényesen kinézni. Az indiaiak szerintem kicsit maguknak valók, ők szinte csak egymással lógnak. Közöttük Naresh a kivétel, a szakács akivel együtt dolgozok, de mondjuk neki a Nóri a barátnője, és egész jól asszimilálódott közénk. Az európaiak közül úgy vettem észre a Bulgárok a legbüszkébbek. Többször meghallgattam már a sztorit, hogy Bulgária tulajdonképp Európa legrégebbi országa. A büszkeség valahogy a románokra is jellemző – nemrég ki lettem oktatva hogy tulajdonképpen Mátyás Király is román volt. Persze barátságosan bólogattam, de nyilván nyugtáztam magamban a tényt hogy – már bocs – azt akkor Magyar Királyság-nak hívták. :D

Kolumbia Cartagena

Kicsit a helyekről. Meg kell mondanom, hogy maga Florida igazából nem volt nagy szám. Amerikában azt tapasztaltam hogy rengeteg a föld, pont ezért a városok óriásiak, de teljesen kihaltak is. Legalább is itt Floridában. Nincs tömegnyomor, meg autóhadak. Dudálást sosem hallani, a kocsik mindenkinek megállnak, nem csak a zebránál. Európában szinte minden talp alattnyi föld vagy termőföld vagy mezőgazdasági/természetvédelmi erdő, vagy város. Itt erre nincs szükség, kihasználatlan a sok terület. Aztán Tampában például nincsenek üzletek a házak aljában, mint nálunk otthon. Ha valakinek kell valami, elmegy a nagy bevásárlóközpontokba. Magát a Floridai álmot igazából csak a Miami Beach island-en találtam meg. De ott, ott volt.
A hajónk eddig a Kajmán Szigetek Grand Cayman nevű szigetén, illetve Kelet-Mexikó-nál Cosumel szigetén járkált. Grand Cayman –akárcsak maga a Kajmánok- egy britt kolónia, így hát bal oldalt mennek az autók, angol mentalitás van, és minden nagyon igényes. Cosumel pedig csak egy üdülősziget, ott ebből élnek az emberek, így a nagy Mexico érzés sem valódi – megy a színjáték rendesen. Belépsz a kávézóba, egy random latina rád köszön: „Olá!”. Ha már itt tartunk, ami amúgy érdekes, az az, hogy ahogy láttam, a Mexikóiak egy külön rasszt képeznek, mert egy európai spanyol nyílván nem így néz ki. A kis nyomott fejükkel, mandulaszemükkel, tömzsi alkatukkal még őrzik a mayák vonásait, akikkel a spanyol gyarmatosítók összekavarodtak. A kávéjuk remek, a fachita pedig óriási, a csípős szószuk is eszméletlen, de az Erős Pistát semmi sem pótolhatja. Mondjuk meg kell jegyeznem, sokszor meg voltak lepődve, amikor a csípős szószos tálkát üresen vihették el mikor végeztünk a kajával. Itt egyébként áztatással csinálják a szószokat, ezáltal az összes folyós akár a víz, de valóban nagyon erősek.

Jártunk még a Bahamákon Freeport-ban, illetve pár egyéb Mexikói helyen is, de többnyire az összesre ugyanaz volt jellemző – pálmafák, üzletek, latinok, taxizás, finom koktélok, gyönyörű tenger. Ez az atmoszféra hihetetlenül nyugtató, és ez igaz a nyílt tengerre is. Nem is tudom, hogy lennénk meg ezek az élmények nélkül. Azt külön sajnálom, hogy Kolumbiába nem tudtam kimenni, de most nagy élmény itt lenni a panamákon. Mert ebben a pillanatban ( dec 8. 16:30) épp itt vagyok. Maga a hely lehet, hogy nem lenne nagy szám, de A Panama csatorna mégiscsak olyan mint „A Himalája” vagy „A Góbi sivatag” vagy ilyesmi – szóval egy ismert név. Csodálatos hogy ezt a dolgot létre tudtuk hozni. Több mint 100 kilométeren keresztül egy gátrendszeren úszunk át, hogy a sekély vízen át tudjunk kelni. Rengeteg acél, erő, és hit van ebben az egészben. Körülöttünk mindenütt Dél-Amerika csodás hegyei, amiket tetőtől talpig befed a dzsungel. A levegő nedves és forró még felhős időben is. A dombok, és a zöld horizont már nagyon hiányzott. Mégiscsak Zalai srác vagyok.
Aztán kikötünk hamarosan Costa Ricában, és egyéb mexikói helyeken is. Az útirendről is tettem fel képet, illetve íme egy kis ízelítő a Panama Csatornáról.

Sokan próbálkoztak átjutni

Pózolj cargo ship-pel

A 3. gát

Muszáj volt fotóznom egy vontató mozdonyt
is a Zsolti (nevelőapám) kedvéért :)

Ilyen lesz a legénység decembere

És közeleg L.A.
Szóval ezek remek élmények, de ott van mögötte a sok munka és kitartás is, amivel megfizetünk értük.
Néha ha nagyon rossz kedvem van meló közben, énekelek egy két dalt. „Nehéz a réz ágyú, felszántja a hegyet völgyet…”, vagy „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…”.

Tudjátok mi az érdekes? Itt vagyok ezeken a szép helyeken, tudom, hogy örök utazó vagyok, és sosem tartottam magam igazi magyarnak, ezt mindenki tudja rólam. Nem voltam oda a nemzetért, az ostoba hibákért, a történelmi zagyválásért.
De mindig, amikor a legjobban összetörtem belül…

A Magyarságom tartott meg.