Azok Akiket Megígértek

Szolgálat

„Azért beszéltem ezeket néktek,
hogy békességetek legyen én bennem.
E világon nyomorúságotok lészen; de
bízzatok: én meggyőztem a világot.”

János 16,33 (Károli Gáspár fordítása)

Június harmadikán, ebéd után ülök a kabinomban, várok még egy negyven percet, aztán beszélgetek a hotel director-ral. Srácok, az Úr úgy adta, hogy a szerződésem utolsó pár hetét nem könnyed dolgozgatással, meg fél órás késésekkel lazítom végig, ahogy az sokszor lenni szokott. Az Alázat amit megismerni jöttem, nem adja olcsón magát – minden csepp hitemre szükségem van.

Beszélek kicsit a történésekről is. Most már pár napon belül egy-két srácot kivéve mindenki akit ismertem amikor ide jöttem elmegy. Az előző bejegyzés óta elsőként a Radoslav ment el, aki a szerződésem első pár hetében az egyik első pajtásom volt. Vele meg a Nikóval igazán lehetett bulizni, ez a két Bulgár király mindig megtalálta az élet habját. Utoljára amikor a hetedik emeleti kijáratnál találkoztam vele egy korai reggelen nagyon fáradtnak tűnt. A szemei azt üzenték: elég volt – előtte is napokig mondta, hogy már semmi sem foglalja le igazán, egyszerűen csak haza akar menni.
„Have a nice life!” – Legyen jó életed! – Így búcsúztam el, ahogy mindig elbúcsúzunk a távozóktól. Olyan itt egy szerződés mint egy élet. Ahogy ide kerülsz szinte el is felejted mi volt előtte, ahogy a kétségbe esés és a küzdelem magába szippant. Aztán a vége fele megnyugszik a lelked, érzed hogy közel van már a vége - meghalsz és újjászületsz, miközben utoljára kilépsz az acéllemezek közül. Ilyen az élet is. Őt követte még egy halom ember, legutóbb Olexander, a Dani, meg az Ievgeni mentek el. Emlékszem mennyiszer hallgattam végig az Alex orosz akcentusos tört-angol dumáit a hajós élet alatt átélt szenvedéseiről – tisztelet részemről hogy végigküzdötte az utolsó napig. Dani – egyetlen szerb magyar housekeeper-ünk már rutinosan, második alkalommal hagyta el a hajót. Táskában egy halom adó mentesen vett cigivel és szesszel. A búcsú buliján még találkoztunk vele a dohányzóban, ahol meglepetésemre elővett egy ásványvizes palackot és töltött.
- Hazai barack
Nem szeretem a pálinkát, de amit az ad, azt semmilyen grey goose vagy bombay sapphire nem adja vissza. Hét hónapja nem vettem magamhoz semmi magyar ételt italt nem hogy pálinkát – majdnem meg is könnyeztem a pillanatot. Ukrán Valerijánk is velünk ivott akinél a náluk főzött házi vodka felett is győzni tetszett a pálinka – az északi nők véleményére pedig ilyen tekintetben mindenképpen adni kell. Egyébként ő is holnap megy el a hajóról, tegnap még megölelgettem. Tündéri, jópofa kis csaj, ő is hiányozni fog. 

Deck cleaning. Az utolsó pár méter

Munka tekintetében is megtörténtek a végső változtatások. A night shift-nek ezennel hivatalosan is vége, már egy hete a bistro team-ben vagyok, tehát a tizediken az önkiszolgáló étteremben dolgozom. Reggel 3 óra szobaszervíz, utána egy nagy 6 órás szünet, aztán délután 4-től este 11-ig orrvérzésig nyomom az asztalok pucolását. Viszont a történet eredetileg nem így kezdődött.
A történet úgy indult, hogy egy békés délutánon egyenruhában végigmásztunk a fél hajón az egyik főnököt követve, aztán lecsüccsentünk a vendég konferencia teremben. Ott arany színű nyakkendőben, és kifogástalan külsővel megjelent az amerikai (Louisiana-i állam polgársággal rendelkező de az akcentusa szerint eredetileg dél amerikai) senior Matre’d – Fernando. Az ukrán srácok, Ivana, Gábor, meg Én ültünk ott, mind bambulva a meglepetéstől, de nem hagyott sokáig kételyeket nekünk. Előadta hogy a régóta beharangozott 3 Waiter Service System mostantól a hajón is él, és mi vagyunk az elsők akiket hivatalosan is előléptet assistant team waiterré. Ez azt jelenti, hogy a dining room-ban fogunk dolgozni, az alap fizetésünk nagyobb, valamint mostantól jutalékot is kapunk a dining room-ban lévő vendégeink után. Jól hangzik elsőre, azonban mindenkinek gyorsan lezsibbadt az arca mert tudták ez mit jelent. Mehetünk egy pár száz dollárral többért minden este meghalni a dining room-ba, a szerződésünk maradékában. Mondanom sem kell hogy a későbbiekben ez azt eredményezte, hogy az ukránok például dobták a láncot, és visszautasították a promóciót. Hatalmas balhé támadt, a Matre’d-k (a Fernando-t kivéve) mind nagy patáliát csaptak. Megígérték hogy ha bárki vissza meri utasítani a promóciót az mehet a crew mess-be dolgozni, és nem kap több szerződést a Carnival-tól. Erre, a sokat látott Bogdan is bedobta a kulcsot. Ez a román srác –harmincpáréves pasas inkább- rengeteg helyen dolgozott már az USAában, manager-i pozícióban is volt. Csak valamilyen, a román útlevéllel és vízummal való gond miatt jött ide, hogy aztán visszajöhessen Amerikába a régi munkahelyére. Ezt az álmot viszont eldobta a vele szemben mutatott tiszteletlenségek miatt – be kell vallani egy igazi tökös srác volt. Meg is értem, ha én Amerikában évekig több ezer dollárt kerestem milliónyi cégnél, akkor ne bánjanak így velem. De ez Carnival, ez egy hajó, ahol a főnököd a császár, az ő főnöke pedig legalább egy isten. Az isteneknek pedig áldozat kell, és a főnökeink abszolút eszerint járnak is el.

Utca

- Majd csak összehozom valahogy...
Mondta ahogy kint cigizgettünk - éreztem a hangjában a bánatot, még ha nem is volt nyilvánvaló. Következő nap a koraiakkal szállt le, el sem tudtam köszönni tőle.
Ő volt a 3 man system egyetlen áldozata, utána a többiek már mind belementek a dologba. A történet pikantériája az, hogy egy cruise után ki is vettek minket a dining room-ból mivel új pincérek jöttek a hajóra és kellett nekik station. Szóval Bogdan-t teljesen feleslegesen rúgták ki, és teljesen feleslegesen erőltették a mi előléptetésünket is – amiről alapvetően azt gondolom, hogy vezér kari nyomásra tették. Minden európait megpróbálnak előléptetni mielőtt végez a szerződésével. Mert tudják hogy nem jövünk vissza ebbe a mocsokba, nem ázsiaiak vagyunk akiknek más választása nem akad. Akik lehúznak 2-3 évet mosogatóként a szutyokban hogy ezer dollárért pincérkedhessenek utána. De erről is sokat írtam. Mindjárt más dolog, hogy van egy Iphone 4s-ed a kis Indonéz névtelen szigeten a rizsföld melletti kunyhóban, mint Európában.
Vissza a történethez: a dining room-ban lenyomtunk egy 4 napos cruise-t. Az első napon úgy sétáltam be, mint aki háborúra készül. Tudtam hogy vér és verejték vár ott, még emlékszem az ott töltött két hetemre régebbről. Akkor még nem tudtam hogy csak 4 napot kell kihúznunk, úgy készültem hogy ott küzdöm végig az uccsó fél hónapom. A head waiter-em egy I Gusti nevű indonéz pasas volt. Orlin és Kittisak után felemelő volt vele. Alacsony de tipikus komornyik képű idős komoly, sejtelmes mosolyú pasas, igazi hidegvérű pincér. Egyetlen egyszer sem kiabált velem, és mindig nyugodtnak tűnt. Itt már 3 man system-ben voltunk tehát nem egyedül voltam vele a 38 vendéget kiszolgáló station-ben, volt egy fülöp, Edwin nevű team waiter is. Állandóan rohantam és izzadtam, de sokkal könnyebb volt, mert nem kellett minden egyes fogást, kávét, kiegészítőt egyedül behoznom, megoszlott a munka. Viszont itt nem húsz vendég volt mint régebben. Az amerikaiak nem változtak. Jönnek, esznek mint a gép, és elhúznak, nagy ricsajjal. A második estém tökéletes káosz volt. Már előre bejelentették hogy gond lesz a hajón a vízszolgáltatással. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első sitting vége felé az egész konyhában elszállt a víz. Nem működtek a kávé gépek, a csapok, és a mosogató sem. A hatalmas őrületben berohantam a dísz tányérokkal, hogy hátha valahogy meg tudják tisztítani őket. Gusti nagyon nyugodt volt ekkor is. Azon hogy elszállt a víz csak nevetett - mert hát mi mást lehet kezdeni. A dining room-ban közben egymás állomásáról lopkodtuk a kávét hogy fel tudjunk valamit szolgálni – és ment is, a vendégeknek semmi sem tűnt fel. Egy ilyen helyzetben szerintem az Orlin már sikító frászt kapott volna. Na de a lényeg: beérek a showplate-ekkel a mosogatóhoz, és elhűlve tapasztalom, hogy a hotel direktor, az FnB manager és az egyik asszisztense feltűrt ingujjal, dísz egyenruhában, a szutykos mosogató fiúkkal kézzel sikálják a tányérokat. Hihetetlen jelenet volt, látszik is hogy már nem egy Richard féle FnB managerünk van.

Cabo partjai még régről

„Különben is, a hotel direktor amerikai. Minden amerikaiba bele van nevelve, hogy ha a procedúra sérül, pozíciótól függetlenül be kell állniuk a sorba. Ezért lehet őket mozgatni, fanatizálni, fegyvert adni a kezükbe.”
Válaszolja Valerija, a housekeeping-es supervisor havercsajszim, amikor mesélem neki a történetet. Abszolút igaza is volt, és ez működik. A hotel igazgató komoly tiszteletet vívott nálunk ezzel.
 Minden esetre a 4. nap után elhűlve tapasztaltuk hogy nem kaptunk új station-t, és a kinevezésünk oda, de legalább nem kell a dining room-ban haldokolnom a történet végéig. Slussz poén, hogy ezért a cruise-ért már végre kaptunk jutalékot, így a fizum ebben a két hétben kétszáz dolcsival több volt. Kis bevásárlás még haza út előtt?

 Az utolsó két hetem másik nagy története, az alázatért való véres küzdelem, mely úgy tűnik végre békével zárul. Ahogy a haza út közeledett kezdtük egy kicsit lazábban venni a dolgokat, amire a Zvonimir rögvest felkapta a fejét. Egyik napról a másikra megjelentek a room service nyomtatójából a Bad performance-ek, és mindenki kapta a büntetéseket halomra. Ez az őrült pasas elhatározta hogy rendbe tesz minket. Sokat megtudtam róla is az utóbbi időben. Éjjel részegen hívogatja az operátort hogy minden rendben van e, ázsiai csajok után lófrál, elküld minket szünetre majd 5 perc után visszahív, össze vissza írja a beosztásokat. Még nem kapta meg a teljes előléptetését és hatalmas a nyomás rajta, főleg hogy mióta eljöttünk Tampából, a room service rating az utolsó a flottában. Ez a pasas lassan összeroppan, a hangjából harag és félelem szól amikor egy egy stresszes pillanatban hozzánk kell beszélnie.
„ Túl sok stressz-t adsz át mindnyájunknak ezzel a rengeteg pánikkal!”
Morogtam rá egy nap amikor felhúzta az agyam. Azóta bevett szokásává vált hogy amikor osztja a büntit így szól:
„I’m calm, I’m not talking loud...” – „Nyugodt vagyok, halkan beszélek...”
Ezt mormogja a fogai között.
"Nagyon jól tudjátok hogy a saját horvátjaimat is kirúgom ha kell. Nekem a munkában senki sem kedves. Még én magam sem."
Milyen lelki sérülései lehetnek egy embernek aki valami ilyesmit mond? Sajnálom őt, nem egyszerű az útja, de akkoriban a saját utam kicsit jobban érdekelt.
Egyetlen hét alatt sikerült 5 bad performance-t kiosztania nekem és a Gábornak, a két utolsó magyarnak, aki nem mondott fel és még állja a sarat. Minden apróságért. Nem szólítottad nevén a vendéget, nem írtad a logot, késtél 5 percet, le mertél ülni a munka idődben, és hasonlók. Még az FnB manager-hez is behívott minket, aki félig egyenruhában, és mackó naciban meg sport cipőben fogadott minket, aztán előadta hogy ha ezt így folytatjuk akkor hamar véget ér a történet, és kirúgnak, még ha csak pár napunk is van hátra. Na de pont ez az. Pár napom van hátra akkor minek tipródni a lelkünkön? Az FnB tisztán látta az aktánkban a büntipapírokat, de sajnos egyetlen good performance-sem volt ott. Ez volt a baj. Azt nem látta hogy az operátor csajok jelentése szerint a night shift-ben minden este két ember munkáját csináltam. Vagy hogy a crew mess-ben miután elmentem a Luka két hétig minden nap szólt amikor ott ettem, hogy menjek vissza mert ez nem állapot. Vagy hogy a Jusuf (Matre’d) külön odajött hozzám és a Gabihoz is hogy gratuláljon, mert mindkettőnk headwaiter-e nagyon elégedett volt. Vagy hogy ha segítség kell lent a nagy station-ökbe akkor kizárólag engem meg a Gábort hívják le segíteni.
Ezeknek tudatában, látva a Zvonimir vigyorát miközben osztotta nekünk a szart elhatároztunk, hogy visszavágunk. Ezt a szegény közepesen teljesítő embert - akit le kellett váltani a céges főnökök hajón való vendéglátásakor mert úgy félt, hogy remegtek a kezében a tányérok és nem tudott felszolgálni...  – nos igen könnyű eltaposni. Minden erkölcstelen dolgot amit velünk tett csak összegyűjtjük egy levélben. Ezt megírjuk a carnival office-nak Miami-ba, és a staff captain-nek a hajóra. Emellett akár még fogom magam, és a crew bar-nál lefotózom amikor az új kis indonéz pincérnő barátnője körül ugrál és mondjuk elküldöm a feleségének facebook-on. És akkor ez az ijedt fejjel rohangászó instabil állat összeroppan.

Egyik este, amikor sötét tervünk kiagyalása után visszajöttem a hajóra, és leültem egy cigarettára hirtelen rosszul lettem. Úgy éreztem magas a vér nyomásom, fáj a fejem. Félelem volt bennem, valamitől. Utána jöttem csak rá, hogy a gyűlölet tépázott meg – érzékeny vagyok az ilyesmire. Nem lennék jó eltipró. Ahogy a távolban lebukó napon néztem a Kordilerák láncainál valahogy hirtelen megvilágosodtam. Úr Isten, mit művelek? Ha elpusztítom ezt a férfit, csak ugyanazt teszem amit ő, csak magamat gyilkolom. Ez olyan igazi tudatos pillanat volt, amikor ránéztem a mátrix kódjaira, Isten pedig a karakterek közül rápillantott és azt mondta: „Hoppá elkaptál”. Mert a Zvonimir-ra is visszahat az a sok szörnyűség amit tesz, pontosabban visszahatott volna. Rajtunk keresztül! Ha megírjuk a levelet. Elcsíptem a vonzás törvényét miközben Épp Történt. Szerintem az ilyen pillanatokban lesz világos egy olyan dolog, mint amit Jézus megtett a kereszten. Itt nyer értelmet ez a jelképes tett, és hogy mit is jelent az: megváltani a világot.
„Akkor megírjuk ezt a levelet délután?” – Kérdezett rám a Gabi, mikor az egyik szünetünkben kimentünk cigizni.
„Gábor. Én akkor győzök, ha nem írom meg.” – ezt feleltem, aztán elmeséltem a történetet amikor Péter levágja az egyik katona fülét, és hogy mit felel erre Jézus. Megértette, mert elmosolyodott és megveregette a vállam. Nem arról van szó hogy ezt feltétlenül így kell tenni. Egyszerűen csak arról, hogy az én leckém (küzdelmem, utam) nem a harc, hanem az Alázat. Mert így döntöttem.
A későbbiekben egyébként volt egy konferenciánk a Hotel Dirketorral is. Neki őszintén elmondtam hogy nagyon hálás vagyok a cégnek, sehol nem tanultam még ennyit, és hogy úgy érzem itt nőttem fel – de egyszerűen a cég egyes szabályai nem egyeznek a személyiségemmel. Ennél fogva nem szeretnék visszajönni. Sajnálom a hibákat amiket elkövettem, és igyekszem a munkám rendben befejezni.
„I dont stay for these few days for the money. I stay for my pride.”
A végén mindkettőnket megdicsértek, a pasas azt mondta őszintén tisztel minket. Ennek ellenére ha még egyszer hibázunk kirúgnak, szóval teperjünk. Azóta egyébként alázatosan követjük a szabályokat, nem lógunk el cigizni, és pörgünk mind állat.
Ez a story is jól végződött. Pár napja megkértük a Zvonimir-t hogy engedélyezze hogy az uccsó elegant evening-emen a guest disco-ban bulizzunk. Megvettük előre a csini ruhát és mér készen állunk. Egyből nevetve elküldte a kérvényt, és még azt is megígérte, hogy odaadja a hajós account-ját hogy vehessünk piát  (mert hogy nekünk ilyen kártyánk nincs, a vendégtérben pedig nem lehet cash-el fizetni csak ezzel).
Felnézek a csillagokra, emlékszem még a haragra és az őrületre amit majdnem megtettünk – aztán köszönetet mondok. Mert Isten megtette amit ígért: „...és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell...”
Persze a Zvonimir nem javult. "Dont worry about the scedule" ("Ne foglalkozz a beosztásoddal...") - feleli a két új magyar pincérsrácnak, amikor azok a beosztásukban megadott szünetet ki szeretnék venni. Jah mert jött két magyar srác (András és Lajos). lassan nekik is lekoppan hogy ez nem az a hely ahol ledolgozod a munkaidőd és mész. Ez az ahol fenyegetnek ha valami nem tetszik, meg hívnak a kabinodban hogy menj vissza dolgozni a szünetben.

Erion

A nagy komolyság után pár kellemes poén. Álldogállunk unottan a lidó sarkán, mire a Volodimyr a Cesar-hoz fordul.
„És Panamában milyenek a nők?”
Mire a Latin Amerikai drogbáró pincérünk megszólal:
„Hát úgy... negyven dollár két darab.”
Hatalmas a pasas, rengeteget állatkodunk mostanság, főleg hogy egy beosztásunk van a Gáborral. Nagyon össze nőttünk ebben a pár napban, mindenhova együtt mászkálunk, már azon hülyülnek a hajón hogy bebuzultunk. Persze mindenki ismer minket, már 8 hónapja itt vagyunk.
 Legutóbb a srác a vendég kajáldában leállt dumált egy csajjal. Röpke fél óra diskurzus után a kicsilány megígérte, hogy következő este hozza a nővérét is, és lazulhatunk. Nem foglalkoztam a dologgal mert a vendégeket a nagy buliban nem két pincér szokta érdekelni. Ennek ellenére hatalmas meglepetésünkre a két lány mégis megjelent, és az estét velük töltöttük éjfél után a kiürült színházban. Az idősebb csajjal összebarátkoztam. Vanessa-volt a neve, aki egyébként 21 éves, és az amerikai healthcare-ben havi négyezer dollárt keres. Kicsit lealázó volt, de annyi baj legyen. Ebből is látszik hogy amerikában egy szakma még ér is valamit. Következő nap már egy üveg pezsgővel vártuk őket, készültünk lemenni hozzájuk a kabinba. Csak a Vanessa jelent meg:
- Eltűnt a húgom, de megkeresem, adj öt percet..
Soha nem láttam többé.
Hát ezt benéztük, de legalább volt egy ilyen történetünk is. Előtte sokat beszélgettem vele.
 „Tudod eddig minden vendég csak egy célpont volt. Valaki akinek megcsinálok egy feladatot. Olyan volt minta 8 hónapon át mindig ugyanazok a vendégeink lettek volna. Nem voltak mások, csak rendelések egy papíron, valakik akikkel bájcsevelygünk értelem és mondanivaló nélkül, egy szobaszám, egy medium steak szósz nélkül. De most te itt vagy, beszélgetünk... „
Csodás pillanat volt ez, amikor valamit mélyen belül megtanultam a Tömeg, és a Valaki viszonyáról.

Felébredek az ébresztőórámra. Lassan lemászok az emeleti ágyról, leülök egy pillanatra, fáj a fejem, álmos vagyok és gyenge. Kicsoszogok, élvezem egy kicsit a forró vizet a zuhanyzóban, aztán visszamászok a kabinomba és felveszem az ingem. Felsétálok, eszek egy banánt a crew mess-ben, aztán a folyosó másik végén beszállok a liftbe egy kávéval, megnyomom a tízest. Az egészben tudjátok mi a különleges? Hogy mindez a Csendes Óceán közepén történik egy hatalmas acélhajó belsejében. Hihetetlen, de úgy megszoktuk, mintha csak egy szárazföldi hotelben lennénk. Unottan liftezgetek az óceán közepén...
Fiúk lányok, immáron nyolc hónapja, hogy felszálltam a m/s Carnival Inspiration-re.
Utazásaim során megfordultam Miami city-ben, és Tampában. Jártam a Kajmán szigeteken, nyugat és kelet Mexikóban, Kolumbiában és a Panama csatornánál. Meglátogattam Los Angeles-t, ami nem csak az angyalok, hanem a mexikói latinok, és az ázsiaiak városa is. Jártam a Catalina sziget kísértettnek mondott kopasz hegyei között. Megkóstoltam a Karib tenger vad, és a Csendes óceán vén és békés hullámait. Láttam az éjszakai Mexikó fényeit, Los Angeles vörös ragyogását az éjjeli felhőkön, a hold árnyékát a végtelen tengeren, a felkelő és lenyugvó nap csókját a habokon. Hallottam amerikai, ausztrál, britt, skót, ír, kanadai, dél afrikai, indiai, és új zélandi angolt. Láttam sorsokat és történeteket, isten kártyáit, távol keleti arcokon. Láttam milyen Amerika.
Az Amerika amelyik bután mosolyog rád, belegondolás és a következmények ismerete nélkül cselekszik, manipulál és manipulált. Láttam a tolókocsiba kényszerültek sokaságát, hájas szörnyeket, az embereket akik között már nem születik gyermek allergia nélkül.

Taigetosz

Viszont láttam az amerikát, amelyikben még tudsz hinni. Ahol az álmod nem valamilyen elképzelhetetlen csoda, hanem ott vár téged a szomszéd sarkon. Az embereket akik rádköszönnek az utcán, megérintenek, mosolyognak. Ahol segítséged úgy kapsz, hogy a másik félnek eszébe sem jut hogy hasznot húzzon rajtad, nem hogy még a károdra legyen.
 Megtapasztaltam hogy a hajós élet most is kegyetlen, mint kétszáz-háromszáz-ötszáz évvel ezelőtt. Hogy a procedúra nevében nem számít az, hogy ember vagy-e vagy gép. Láttam embereket sírni és összeomlani, felemelkedni aztán eltipródni. Láttam angyalokat a mocsokban, és ördögöket karfás bársonyszékekben.
Veszek egy sört és körbenézek a crew bárban. Tudom hogy minden – az emberek, a helyek, az arcok – pár nap múlva már csak egy emlék lesz, homályos mint egy álom.

Amikor elkezdtem a blogot megígértem, hogy elmondom milyen jelentést is hordoz hogy pont erre a hajóra kerültem. Az Inspiration. Ahogy az lenni szokott, nem csak az inspirációt, de a demotiváltságot, és a hitetlenséget is megtapasztaltam – egy azonban biztos. Tudom magamról hogy hiába jövök rá mi is a fontos, a lustaságom miatt sokszor szinte szenvedés belekezdenem valamibe. A hajón viszont ez nem így működik. Mert itt hiába nincs kedved, hiába vagy fáradt, hiába roppantál össze teljesen – akkori fel kell állnod és mosolyogva azt mondanod: „Good morning! How are you today? Would you like some iced water?”. Láttam hogy erre képes vagyok, és megtanultam, hogy amikor a legjobban össze vagy zúzva és nem akarod – nah akkor kell tovább nyomni. És akkor úgy érzed majd magad mint én, minden dining room-os este után. Amikor kiizzadva, sántítva kijutok egy cigire és úgy érzem megmentettem a világot.

Amikor először a dining room-ban dolgoztam, egy fülöp headwaiter-em volt. Orlin, talán még emlékeztek. Orlin – ez az apró, morcos, mégis imádnivaló sunyi vigyorral ellátott pasas- soha nem akarta, hogy várjak a pincérek között a sorban, amikor bemegyek a szakácsokhoz a főfogásokért. Mert akkor hatalmasat késünk. Mindig azt akarta hogy ugorjam át a sort, és a kiabáló manager-ek ellenére is csak nyomjam, és zúzzam, és hozzam és vigyem ami csak kell. Ha lehetne egy tanácsom azt tanácsolnám, amit ő mondott nekem.
„Jump The Line”
Ugord át a sort és menj. Nem arról van szó hogy bárkin is át kell gázolnod, mert akkor magadba taposol. Egyszerűen csak felejtsd el a kifogásokat, és légy ott ahol lenned kell.
 „Itt cselekedhetsz, ez csak egy hajó. Még két hét és talán soha többet nem találkozol senkivel.” – mondjuk mindenkinek aki épp nem mer odamenni egy lányhoz-sráchoz, elrugaszkodni a stílusától, vagy csinálni valami merészet. Én pedig ennek mintájára azt mondom nektek:
Itt cselekedhetsz, ez csak egy bolygó. Még pár évtized és talán soha többet nem találkozol senkivel.

Nem tudom mi lesz ezek után a jövő de legalább elindult a cangám, és remélem már egy darabig nem esik le a lánc. Annyi gondolatom volt, annyi mindent tanultam, és sok szépséget láttam. Talán egyszer mindent részletesen összeszedek. Tudom hogy amikor az ember lelkesítő dolgokról olvas úgy érzi hogy mindenre képes, aztán amikor megpróbálja kudarcot vall. Ismerem milyen ez, és ez teszi nehézzé az életet. Mert mindegy milyen könyveket olvasol, nem váltódsz meg, és gazdag sem leszel 3 nap alatt. És elbuksz. Én ehhez azt a képletet adnám, hogy:
Egy: Csak csináld! Amikor úgy érzed nem megy tovább, nah az a jel hogy nyomjad csak.
Kettő: Add fel a végeredményt, tudd mi az álmod de felejtsd el. Ne a közted és az elképzelésed közti távolságot nézd, hanem a lépéseket figyeld, és élvezd ahogy megteszed őket. Aztán majd kikötsz valahol, és hidd el a JóIsten tudja hogy hol lesz jó kikötni.
Tudom nem egyszerű, én is általában összeborulok először ha nem megy a dolog.
De soha ne hidd hogy nem lesz ott vér, mert lesz! Lesz, hadd legyen, ahol vér van ott élet is.

Nagyon várom már hogy ismét otthon legyek, hogy érezzem az otthoni illatokat, ízeket, lássam az öreg épületeket és a még öregebb erdőket. Tudom hogy Magyarországon hamar megunja az ember az életet, rágódik a politikán, a kissebb nagyobb dolgokon. Úgy látjuk a nemzetet mint egy karosszékben ülő öregembert aki csak zsörtölődik de nem tesz semmit. Nem állok sem a szélsőségek sem a békésen ücsörgők oldalán – de én még hiszek Magyarországban.
Nem is: a Magyarban. 

Se íj se pásztorbot

És nem is az országból hiszek, mert régen sem volt ország csak hit, lovak és íjak.
Itt vagyok Amerikában de mindegy már hogy hova megyek, mert ott lesz az egyik oldalamon Jézus – tudom ez olyan hittan tanáros duma. De higyjátek el, ez nem az a jézus aki német parfüm modellként barna ápolt szakállal lepedőbe burkoltan áll – hanem az igazi! Az olajbarna bőrű, elálló fülű, nagy orrú, göndör kénfekete hajú zsidógyerek, aki hamiskás mosollyal a bajsza alatt pofátlan módon így szól Jeruzsálem kapujánál: „Na hozzatok egy szamarat, a fenekem alá.” – mire az egyik tanítvány: „De minek Mester?”
„Hát mert a próféciában is úgy van, hogy így vonul be a messiás, hát de nem?”
De nem csak Jézus, de itt van Árpád vezér és az összes Magyarok, nem fehér de alacsony sebes lovon. Nem is nagy barna lobonccal meg Kossuth bajusszal, de mandula vágású szemekkel, hun vonásokkal, kezében kantárral – eltökélt pillantással, mint aki soha nem veszít. És még a talpig páncélban lovagló Béla, akiről bár olvastál, de soha fel nem fogtad mit jelent az ha a király a katonái között maga is csatába megy, és még sok mások. És ne azt mondják mások hogy: „ez is csak egy magyar...” hanem hogy: „A Magyarok Nyilaitól...” - ugye tudjátok?


Lassan eljöttek az utolsó dolgok. Az utolsó küszködések a reggeliztetésnél, az utolsó naplemente Los Angeles partjainál, az utolsó ingyen vacsi. Legnehezebben talán a Catalina szigettől búcsúztam, aminek a békéje sokáig hiányozni fog. Besétáltam még egyszer utoljára, némán megáldottam a szigetet, bámultam a csodaszép hegyeket. "Hiányozni fogsz!" - szólt az mp3-ból egy random generátor által kiválasztott zene, és tudtam hogy ő is elbúcsúzott tőlem.Hogy a jövőben mi lesz? Nem szeretnék még karriert, sok pénzt meg nagy villát drága kocsival. Most utazni szeretnék, minnél több helyen dolgozni és sok mindent látni. Többet megtudni magamról. Aztán majd lesz ahogy lennie kell.

Még egy utolsó pár pillantást vetek a hajóra – „megcsináltuk kislány” – mondom neki, aztán elköszönök. Úgy ahogy mr. Wilson mondta amikor azzal fenyegetőzött, hogy kirúgnak minket ha nem jól dolgozunk, még valamikor nagyon az elején. Hogy is volt? Jah igen.

 Bye bye Charlie.