Hitetlenek

Az Út, az Igazság, és az Élet.

 "Mert hogyan tudnám nézni azt
a nyomorúságot, mely érné az én
nemzetségemet, és hogyan tudnám
nézni az én atyámfiainak veszedelmét?"

Eszter Könyve 8,6 (Károli Gáspár fordítása)

Nagyon sok minden történt mióta utoljára írtam. Sokszor eszembe jutott hogy lehetne nálam egy notesz, amibe minden fontos benyomást feljegyezhetek ami megjelenik bennem. Vettem is noteszt, csak lusta voltam az egészhez, úgyhogy kénytelen leszek az emlékezetemre hagyatkozni. Augusztus 19.-e, este hétkor ülök az ideiglenes szobámban St. Mawes-ben. Talán ez a hotel legkissebb szobája, lehet hogy csak vész esetére van, ha nagyon tele lennénk. A többihez képest nagyon pici, a fürdőben nincs zuhanyzó csak kád, külön csap van a hideg meleg víznek mint a régi filmekben. Kint dübörög a turistaszezon, kiváncsi vagyok milyen lehet a hely télen. Meggyőződésem hogy semmi hasonló. Most azonban mindenki élvezi a nyárvégi napsütést, az öbölben lomhán siklanak a vitorlások, a helyi gyerekek pedig élvezik az óceán vizét, mintha legalább a 25 fokos balcsiban ugrálnának – holott meggyőződésem hogy jeges a víz a helyi hűvösben, ráadásul reggel még esett az eső is.
Persze ne menjünk ennyire előre. Ugorjunk vissza arra a bizonyos június 13.-ai felhős budapesti délutánra.

Balatoni pihi-setup

Iszonyatosan meglepett hogy a reptéren már magyarul is voltak kiírások. Hazajönni hosszú idő után olyan volt mint egy idegen országba utazni. Természetesen a lelki állapotom is különös volt. 8 hónapon keresztül minden nap tíz órában dolgoztam. Ha nem én lettem volna lehet hogy ezt el sem hiszem. Jobban visszagondolva, úgy érzem egy nehezen fenntartható belső egyensúlyt sikerült elsajátítanom amíg az Inspiration-ön voltam, és ehhez nem kis fegyelemre volt szükség. Lezártam magamban minden vágyat és gyengeséget, nem gondoltam haza vagy a szabadságra. A túlélés érdekében tökéletesen bezártam a szívem és úgy tettem mintha az élet örökké a hajó volna. Másképp egyszerűen nem lehet túlélni azt a 250 napot, különben minden pillanat szenvedés lett volna. Így is úgy voltunk az első pár nap-hónap után, hogy hogyan is fogjuk ezt még 7 hónapig újra és újra végigcsinálni. Az volt a benyomásunk hogy a lehetetlent kísértjük. Aztán persze a közepe fele az ember megszokja a dolgot, rátalál a kis örömökre, vagy talál valami szórakozást a kikötőkben. A nehéz persze a vége, ahol az ember már megengedi magának hogy haza gondoljon – és így persze minden perc kétszer olyan lassan telik.
Ezek után hazatértem és egyszer csak vége lett. Utólag úgy érzem, bárcsak minden nap hazajövetel lenne egy hajóról. Lehet, hogy azok akik visszamennek újra és újra, ezért csinálják. Semmihez nem fogható amikor a világ újra kitárul – olyankor minden apró dolog amit előtte nem értékeltél hirtelen élvezetes lesz, igazából még maga az ücsörgés is. Persze nyilván azért ettől még az a 11 óra az Atlanti óceán felett ugyanúgy rohadt unalmas és fárasztó volt. Mégis ez az egész egy kettős élmény, legalább is nekem az volt amikor hazaértem. A reptéren a nevelőapám fogadott, nagy öröm volt ezúttal élőben látni meg hallani a szövegeit. Ott a Pistitől is elbúcsúztam. Nem volt nehéz a hazatérés öröme miatt, de mégis hirtelen volt. Mind a 8 hónapot az odautazástól a hazaútig együtt éltem át vele, aztán egyszer csak szétváltunk. Különleges élmény volt. Az első sokk az volt, hogy a buszon az emberek már magyarul beszéltek. Mindegyik – és ez nagyon meglepő volt. Egy egész ország, ahol mindenki magyarul beszél, hihetetlen! – gondoltam. Beugrottunk egy pékségbe is, ahol kértem egy pizza tekercset. Furcsa élmény volt a mexico-i Starbucks-ok után- az volt az érzésem egyébként mintha egy régi magyar filmbe csöppentem volna. Ezek után még egy kellemes mávos trip következett, ami a Párizsi fennakadásunkkal együtt 2 napos utunk után nem volt kellemes élmény. Na viszont már a vonaton éreztem hogy valami nincs rendben velem – belül.

Családi szülinapozás

Ennek ellenére is csodálatos élmény volt újra találkozni anyukámmal, aztán a tesóimmal, és együtt eldumálgatni otthon a konyhában. Az öcsém akkorát ölelt rajtam hogy fel is emelt, bár ezt testépítőként nem volt nehéz kiviteleznie. Vidám este volt. Mielőtt hazamentünk még a nagyszüleimhez is beugrottam. Úgy tűnt mintha 8 hónap után nem hinnének a szemüknek hogy tényleg visszajöttem. Tudom hogy sokszor megkönnyezték a távollétem vagy a hajón átélt élményeim – amit sajnálok, mivel nem szeretek senkinek fájdalmat okozni – még közvetetten sem. Persze tudom hogy az egész szeretetből fakad – sokat köszönhetek nekik. A mamám főztjét ettem, és az ő anyagi segítségére támaszkodtam egész végig az egyetem alatt, amiért nagyon hálás vagyok.
Emlékszem még az első reggelemre is otthon. Utána még nagyon sokáig korán keltem hogy együtt tudjak kávézni anyummal, mert sokszor vágytam erre előtte a hajón. Az hogy képes voltam ezért sokszor 5-6 óra alvás után is felkelni, jelzi hogy tényleg valódi vágy volt. Reggel az álmosság homályában derül ki mi az ami tényleg fontos nekünk. 

A probléma, az ördög a fejemben, és az egész otthoni első pár hetet megkeserítő érzés az azonban amiről mesélni akartam. Nem volt meglepő hogy ilyen tüneteket mutattam. Elsősorban ott volt az, hogy 8 hónap után kényelmetlen volt a semmittevés, és elveszett a napjaimból a küzdelem. Ezzel együtt pedig a küzdelem utáni győzedelem, szertet és alázat érzése is, ami minden este velem volt amikor véget ért a műszakom. Olyan volt mintha hősök lennénk, és persze minden este megvolt a „csata” utáni mulatság, sörözés, kajálás, zene.
Szintén nehéz volt elfogadni a tényt, hogy most már azzal hogy telnek a napok, nem kapok a számlámra 2 hét után újabb hatszáz dolcsit. Ez csak egy dolgot jelentett, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Tisztában voltam vele hogy ha elfogy a pénz akkor tulajdonképpen ugyanott vagyok mint előtte. Persze ez nem igaz, mert nem a pénz volt a legfontosabb amit szereztem. Már amikor kiutaztam tisztában voltam vele hogy nem lesz elsődleges hogy mennyi pénzt is keresek kint. A referencia levél, a tapasztalat, a leckék, és az alázat-szolgálat megismerése - ezekért mentem ki. De ettől függetlenül be kellett ismernem hogy az egész nem sokat ér ha nincs pénzem. Az olyan mint egy fasza autó, amiben nincs egy csepp benzin se a sivatag közepén. Két választásod van. Vagy tettél be a csomagtartóba egy kanna benzint és elszelelsz valameddig, vagy tolod a kocsit sokáig, és lesz ami lesz. Én az előbbit választottam – vagyis akartam választani de amikor hazaértem még nem tudtam mi legyen. Már az első hét végén elkezdtem munkák után nézelődni. Nagyon sokáig nem bukkantam semmire, vagy egyszerűen csak lekoptattak a külföldi és magyar hotelek. A helyzet az -mint arra később rájöttem- hogy ha nem mész be személyesen egy önéletrajzzal akkor a kutya sem foglalkozik veled, hiába a díszes fasza netes jelentkezőfelület meg az automata gépválasz az e-mail-edre. De mi is lett volna ha mondjuk az egyik britt Marriot visszaír hogy menjek? Felkerekedtem volna 2 nap múlva és kirepültem volna csak mert kaptam egy e-mailt? Nem biztos. Szóval srácok: vagy kimentek ügynökséggel akik elintézik nektek a dolgokat, vagy kimentek magatok elegendő pénzzel és egyedül intézkedtek. Ez a két út működhet.

"Győr karcsú tornyain"

 

Szóval egészen amíg meg nem találtam a jelenlegi munkahelyem -vagyis augusztus elejéig- megnehezítette a napjaimat a hang a fejemben: „Kifutsz az időből”. Minden esetre a pénz, avagy a kanna benzin a csomagtartóban éppen hogy csak elég volt. Ezért is igazam volt amikor azt írtam az előző blogban hogy még csak most kezdek. Hát persze, hiszen üres a zsebem, csak a lehetőségeim vannak. Viszont az legalább van bőven.  Ha a Carnival volt a katonaság, akkor ez a háború. Csak szerencsémre sikerült a katonaság nehézségét olyan brutálisan fölélőni, hogy a háború nem tűnik nehéznek. Viszont sokkal felelősségteljesebb.
Minden esetre azért eseményekben nem volt szegény ez az utóbbi 2 hónap, és ez segített elfeledni a faszságaim. Nyilván minden napnak örültem amit a családommal tölthettem főleg most, hogy édesanyám karriere is felfelé ível. És bár így kicsit kevesebbet tudott otthon lenni, de legalább a családi kassza is konszolidálódott egy picit, ami az otthoni közhangulaton jelentősen javított. Az ország minden felében találkoztam a barátaimmal ami szintén érdekes élmény volt. Mivel még az amerikai élmények és emberek által keltett benyomások voltak bennem, nem volt egyszerű a barátaim különböző energiáival találkozni. Sok esetben sok energiára volt szükségem az ilyen találkozásokkor.  Amerikában többnyire az újdonsült vonzásomnak megfelelő emberekkel futottam össze – vagyis olyanokkal akik tudták hogy az életük a megfelelő irányba halad, és mivel ezt felismerték többnyire elégedettek is voltak magukkal. Otthon ez nem minden esetben volt igaz, hiszen tudjuk milyen Magyarország. Sok esetben már az utcán végigsétálni is lelombozó lehet, arra meg ne is számítsunk hogy valaki ránkmosolyog csak úgy mert miért ne. Ezt nagyon sajnálom, mert szívesen élnék én otthon, szeretem az országot, de amennyiben az életkörülmények ilyenek maradnak, igazából semmi sem húz haza csak a családom és a barátaim. Pont ezért nem lenne rossz ha mindkettőt, de első sorban a családot ide hozhatnám, és volt nincs gond. Szóval a jövőre nézve ez lenne a terv, de aztán ki tudja hogy alakul, az első hogy én megszilárduljak itt.

Élő Szerepjátékon - Két Da Giorgghio

Persze voltak otthon próbálkozásaim, elvállaltam volna egy pincéri munkát hogy egy kicsit tovább otthon maradhassak amig rá nem unok a magyar virccsaftra, de sehol sem kaptam értelmes állást. Nyilván a JóIsten frankón tudta, hogy nem erre megy a kordé, és nem is jöttek be az ilyen irányú próbálkozásaim. Szintén ott lebegett a levegőben egykori OVB-s nevelőatyám ajánlata, hogy kezdjünk bele az üzletbe ismét, csak kicsit más hullámokon. Az elején működni látszott a dolog, de aztán az erzsébet utalványos biznisz önmagában kevés keresetet biztosítónak jelentkezett, ahhoz pedig túl sok időt vett igénybe hogy másodállás legyen. Persze ott volt az a lehetőség is, hogy „fuss és pusztíts”, avagy a piros bika végigront délnyugat Budapesten – tehát hogy reggeltől estig pörgök üzletről üzletre, forró pesti nyár ide vagy oda. Az hogy nem így tettem jelzi hogy így kellett lennie. Persze a kemény munka mindig gyümölcsözőnek bizonyul ha az ember szívvel csinálja – pont ezért remélem hogy egyszer majd meglesz az anyagi hátterem, mint biztos talaj a lábam alatt, mert a jövőmet ha lehet én is inkább üzlettel és azok kezelésével képzelem el. Hiszek benne hogy ez a pincérkedős dolog csak egy erős kezdés. Ezt az ösvényt dobta a gép, és nyilván okkal: a mai napig komoly megfelelési kényszerrel küszködök ha emberekkel kell dolgoznom, és a pincérkedés minden nappal lazít egy kicsit ezen a problémán.
Na meg Anglia is remek hely. Igazából nem olyan felszabadult mint a pörgős USA, de itt egy kicsit többre értékelik a munkát, és jól fizetnek. Amerikában a nagy cégek közti verseny fellegvárában, az emberek hozzászoktak hogy a bevándorló kevesebb pénzért is megcsinál sok sok munkát. Ez nyilván az Egyesült Királyságban is megjelenik de nem olyan meghatározó (talán mert itt kevesebb a robot távol keleti). 

Idefele jövet a vonaton beszélgettem egy helyi, Cornwall-i kiscsajjal, egy évvel volt csak idősebb mint én. A nyugatiakban az a remek, hogy az egész rezgésük valahol bőven a miénk fölött van. Ennek köszönhetően olyan dolgok is lekötik őket amik minket már nem. Nem érzik magukat hülyén attól hogy egy beszélgetésben többször is megismétlik, hogy „ez egy csodás nap”, „Ő a leges legjobb barátom, annyira jó barátok vagyuk”, „Milyen jó hogy találkoztunk”, és ilyen kedves kis csacsiságok. Na de kérem. Én soha nem mondom, még otthon sem hogy: ez egy csodás nap! Hülyén érezném magam tőle, olyan mézes mázas, inkább azt mondom hogy „egész jó az idő”. Mindemellett ezek az emberek kevesebb jelentőséget tulajdonítanak bizonyos dolgoknak, és nem keresik mindenben hogy mikor hol mi az átbaszás – ettől pedig az életük is nyogodtabb és a vonzásuk is pozitívabb. Persze azt hiszem St. Mawes, ez a pici falu, egy spéci eset. Itt is mindenki kedves, de mégis úgy érzem hogy egyes helyi lakosok –főleg az idősebbek- sanda szemmel figyelik a helyet elözönő túristasokaságot, akiket ide csalogatott a sós tengeri levegő, és Cornwall csöndes dombjai. De ez még belefér.
Szóval vissza a vonatra és a helyi lányra, aki egyszer csak a mobiljából szóló zenére énekelgetés, és vonatozás közbeni spontán hajvasalás közben megjegyezte hogy – „kedvem lenne dugni egyet”. Na jó igazából azt énekelte „I wanna fuck!”, csak gondolom finomítok rajta magyarul egy picit.
Nevettem, mert igazából én már nem lepődtem meg annyira ezen.
- „Most biztos azt hiszed hogy őrült vagyok” – mondta
- „ Dehogy is! Csak ti nyugati emberek olyan... élénkek vagytok” – vigyorogtam és ezzel vissza is tért a téma az utazásra, meg a helyi városok részletekbe merülő leírásába.

Uccsó kalandozás Erionban

 

A munkalehetőség végül is nagyon gyorsan és hirtelen jött. Amint megtaláltam az EUWork ügynökséget rá egy hétre igazából szinte minden infó megvolt, tekintve a költségeket és a munkát illetően. Szóval egy pár nap leforgása alatt kellett felfognom hogy másfél hét múlva repülök. Hosszú várakozás után egyszer csak elkezdett száguldani az egész sztory, és az érdekes az egészben az, hogy augusztus 18.-a, a nap amikor repülőre szálltam pontosan az a nap, amikor meg kellett volna jelennem Miami Coral Gables-ben a Schateau Bleau hotelban hogy jelentkezzek az Extasy-ra. Ez lett volna a hajóm ha visszamegyek a Carnivalhoz. Különös humora van a mi Jézus urunknak (a továbbiakban csak J.C. –ejtsd: Dzséjszí).
Egyébként az EUWork velem rendes volt, a közvetítésért afféle gyakornoki programdíj álca alatt négyszáz fontot kértek (mivel legálisan az únióban már nem lehet közvetítési díjat kérni, de hát nekik is meg kell élni valamiből). A repjeggyel együtt kb ezer dolcsiból megúsztam a dolgot, ami sok, de így legalább biztos háttérrel jöttem ki, biztos munkahelyre. Mindennek megvan az ára.
Minden esetre sajnálom, hogy ismét úgy kellett elutaznom, hogy a mestermű napokig írt faja szerepjáték kampányomat nem tudtam lemesélni.
Szóval elég ambivalens élmény volt ez az egész, mert egyszerre örültem is a munkának, és persze nehéz volt elfogadni hogy ilyen hirtelen jött. Ahogy az egyik kedvenc bandám énekli „Trough stained glass eyes, colorful tears...” („Párás üveg szemeken át színes könnyek”). Egyébként ez a sor ihlette meg a Changeling mesémben lévő elborult Kis Herceget, akinek a közeledtét az jelzi hogy a környezet elkezd tarka olajfesték keveréket izzadni. Na de ilyen mélyen ne menjünk bele, mert ezt csak a szerepjátékosok értik. Egyébként ugyanebben a számban van az a sor hogy:  „ Oh cheerish my american girl...” (örvendezz én amerikai lánykám) – erről mindig eszembe jut egy new yorki énekesnő.
Visszatérve, amíg otthon voltam, egészen amíg fel nem szállt a repülőgép, fel sem fogtam hogy utazni fogok. Úgy éreztem magam, mintha holnap is ott kelnék föl a pici tesóimmal a földre tett vendégmatracon – ahol végig jobban szerettem aludni amig otthon voltam, mert így velük lehettem. Oké néha kicsit felcsapta az agyam hogy a húgom este 3-ig nézte a tv-t, de annyi baj legyen nah. Otthon azonban minden egyes percemben ott volt a magyar hitetlenség mint valami nehéz szag a levegőben. Nem is értem mi folyik otthon, és ezen hogyan lehetne segíteni. Annyi a bürokrácia, az államadósság, a különböző béklyók. De a demokráciának is leáldozik majd lassan, és a következő forradalom után ne felejtsünk el ott állni majd a sorban. És azt se feledjük el, hogy ha újra felhúzunk egy redszert nem azt kell figyelnünk hogy milyen problémákat szeretnénk kiküszöbölni, és milyen bajokra keresünk gyógyírt. És kurvára felejtsük el hogy arra építünk egy lépést, hogy egyből valami előre falra felfestett ördögöt próbálunk megkerülni, mert ezzel basztuk el amióta leszálltunk a lóról. Hanem tekintsünk először arra amit meg akarunk őrizni. A földekre, az erdőkre, a folyókra, a fasza győri kekszre, a marhahúsra, a Tokaji Roy Matthias hárslevelűre amit imádok, meg a magyar nőkre. Najó ők talán megőrzik magukat, őket nem kell félteni. Na mindegy , én nem vagyok megmentő, én csak a családom akarom tehermentesíteni, megalapozni egy békés külföldi egzisztenciát... majd undorítóan gusztustalan gazdagá lenni külföldön, és új Camaro-val veretni L.A.-ben a Flower street-en. Oszt kész.

Szóval egy pár szó az útról. Most sokkal nehezebb volt a búcsú mint legutóbb, mert nem volt bennem az a hosszú évek alatt érlelődött menekülési vágy, mint amit akkor éltem meg amikor Amerikába mentem. Hogy mindegy hogy merre csak húzzunk el Magyarországról. Kicsit nehezebb volt ott hagyni a családot, de most is tudtam hogy ez az út amit ki kell járni, és hogy nekik is így tudok többet segíteni. Kicsit zavarodott voltam még az utolsó pár napban, nem tudtam mi is lenne a jó döntés, de igyekeztem kihasználni minden alkalmat amit az otthoniakkal tölthetek.

"Ön Itt Áll" - Munkahelyem egyből szemben

Vonat, repülőtér, hosszú várakozás és sok cigi. Nagyon elegem volt az egész utazásból, és valahogy csak részletekben sikerült megélnem az új föld varázsát mert végig rohannom kellett. Bristolban csak annyi időm volt a vonat és a repülő között, hogy egy szendvicset meg tudjak enni, meg egy kávét gyorsan elszürcsöljek. Angliában is sok az Indiai, valahogy ezzel sikerült összekötnöm hogy a kávét is ihatatlanul forrón adták. „Not hot enough” (Nem elég meleg!), jelentkezett az indiai nyugger miután a tűzforró teába belenyalt, még valahol az Ensenada és Long Beach közötti hajóúton – ez a kép tisztán élt bennem. A nagy teás népek azt mondják minden meleg ital tűzforrón az igazi. Ők tudják. A Bristol – Truro vonatút sem volt túl kényelmes, tekintve hogy a 4 órás út felét a kocsik közti előtérben a csomagomon ülve tettem meg mert nem volt hely. Persze legalább egy darabig Natalie elszórakoztatott (tudjátok az „I wanna fuck” csaj). Maga a vonat körülbelül annyira volt kényelmes mint egy fapados airbus, és aki nem tudja hogy az milyen, elmondom: frankón nem kényelmes, de legalább van légkondi. Szóval Máv – Angol vonatok 1-1. Truro-ba késő este, 9 körül érkeztem meg, és egy jó órát bóklásztam kerezztül kasul amíg megtaláltam a nekem kellő buszmegállót. Jópofa kis angol vidéki város az összeépített kis lakóházaival, nyoma sincs semmi hasonlónak mint a 3 emeletnél magasabb épületek, vagy a szoci lakóparkok.  A legnagyobb épület a truroi székesegyház gótikus katedrálisa, mely tény szintén azt a benyomást kelti mintha az elmúlt hatszáz évben csak a falfestések változtak volna a városban. Persze ez nem igaz, az építészet nekem egyébként az ipari forradalom jellegét idézte. Közben a város tele volt matt részeg fiatalokkal, tudvalevőleg szombat este volt éppen. A buszomon is sokan utaztak, angol fiatalok, és idős urak egyaránt, akik szintén rútul be voltak baszva, és egész úton britt nótákat énekeltek. Az egyik hatvan év körüli bácsi így szált le a buszról: „ Mi már sokkal előttetek is így csináltuk!” – a válasz erőteljes üdvrivalgás volt. Mikor látunk ilyet egy éjszakai 973-ason?

Bristol Vasutállomás

 

Alig hittem a szememnek amikor leszálltam a buszról, és megláttam a St. Mawes közepén nyugvó partmenti Ship and the Castle hotel-t, ugyanúgy ahogy a google maps, google car alkalmazása is mutatta nekem napokkal azelőtt. Meg is álltam hogy elszívjak egy cigit a győzedelmes pillanatban. Este fél 12 volt, reggel hajnali fél 4-kor kezdtem el az utazást, fáradt voltam. A recepción ücsörgő fiatal román srácnak gőze sem volt róla hogy jövök, így felajánlotta hogy várjak, ugyanis a többiek épp egy helyi kocsmában szülinapoznak. Beszélgettünk egy kicsit, és kiderült hogy tulajdonképpen két lányt kivéve a szálloda összes pincére magyar, és hajós előélete van. Hmm, van egy tippem miért is ide kerültem be... ugyanis az ügynökségem csak feltette a portfólióm egy tárhelyre, ahol hotelek válogattak közülünk. Tehát egyébként ők választottak engem. Amint visszatért a csipet csapat köszöntem mindenkinek, aztán megkaptam a szálloda egyik legkissebb szobáját, mondván hogy a munkás szállások közül még nem készítettek elő egyet sem. És hát este fél 2-kor végre álomra tudtam hunyni a szemem.

A következő napom hideggel, és szemerkélő esővel indult. Kikecmeregtem az ágyból, reggeliztem, és tettem egy sétát St. Mawesben. Nagyon nyugodt út volt, lassan gyalogoltam, megnéztem a helyi várat, egy pár pofás kis utcát, leültem figyelni az öbölt egy öreg, látszólag sebtében eszkábált padról. Ezt követően vettem egy halom chips-et és leültem tv-zni. Ez is érdekes és tanulságos volt mert rájöttem hogy itt, minden olyan műsorban ahol pénzt lehet nyerni, azt nem a játékos kapja meg, hanem felajánlja egy általa kiválasztott jótékonysági szervezetnek. Nem viccelek.
Nap közben alig találkoztam valakivel a hotelból, ami részben azért is volt mert itt nincs olyan komoly társasági élet. Nincs annyi stressz, és az alkohol sem olyan olcsó mint a hajó crewbárjában, ezért az italozás sem túl gyakori elfoglaltság. 

Huszadika – az első munkanapom. Reggel és este dolgozunk mi pincérek, a reggelinél és a vacsoránál, én egyelőre összesen csak napi 6 órát, mivel még training-em van. Semmi bonyolult nincs csak még kicsit be vagyok tojva. Reggel ugyanaz a menü, az esti meg hetente ismétlődik. Ezen az első napon végig a restaurant Supervisor-ral, Atillával futkostam, aki megmutatta mi hogyan megy az étteremben. Szokásos dolgok, kávégép, hűttő, melegételpult, mosogató, sorrendek, egyebek. A vendégeink többsége idős britt házaspár, akik egy kicsit maguknak valók, de egész barátságosak. A munkatársaim is jófejek, de nincs az a nagy csapatszellem. Az Attila – egyébként már komoly helyi tapasztalattal rendelkezik, ő 35 éves- szintén rendes volt velem, sokat mesélt a skóciai és amerikai munkáiról, meg a Shearings Hotels vállalat szállodáiban átélt tapasztalatairól. Kiderült hogy később kérhetem azt is, hogy helyezzenek át máshova, de a vállalat csak hasonlóan eldugott -vagy még eldugottabb- vidéki hotelekkel foglalkozik szóval ezt egyelőre hagyjuk, főleg hogy itt jók a körülmények. Bankszámlát és a TB-t nekem kell majd megcsináltatnom ebben a közeli városban, Truro-ban, ha lesz időm és szabadnapom, egyébként meg addig kézbe kapom a fizum egy kis késéssel. Az elsőt elvileg jövő hét csütörtök után. A szállást ebből vonják. Kaját reggel és este kapok miután a vendégek végeztek. Itt sem olyan mint otthon, de nem vészes. A britt föld és a víz is jó minőségű, de persze más, így az ételek is mások.

Rita a litván étterem manager a mai műszakom után odajön hozzám, közli hogy már egész jól mennek a dolgok –holott még nem vagyok biztos magamban-, és holnaptol már megkapom én is a saját asztalaim. 6 asztal, 14 vendég, ami a Carnival után már nem kéne hogy nehézséget jelentsen, de meglátjuk hogy teljesen egyedül mire leszek képes.

Szóval így néznek ki a dolgok jelenleg a britt sziget ezen eldugott csücskében. Sok tervem van még hogy innen merre hova tovább. De az még nagyon a jövő zenéje, előtte meg kéne tanulni hotelpincérkedni itt a földön is. És persze most is ott van a lecke amit ennek a helynek meg kell tanítania nekem. Minden esetre örülök hogy ismét külföldön lehetek és visszakaptam a hitem. Most már csak bátorságra van szükségem, és ahhoz a félelmeimen át vezet az út.