2012. szeptember 27., csütörtök

Emberi dolog




Újra vízen
"Megrepedt nádat nem tör el, a
pislogó gyertya belet nem oltja ki, a
törvényt igazán jelenti meg."

 Ésaiás Könyve 42,3 (Károli Gáspár fordítása)


Reggel a dombok fölött felragyogó meleg napfény köszönt, délutánra mégis szürke és fátyolos lesz az egész. Fény hiányában valahogy elvész minden motivációm, de mire unalmamban ledőlök aludni újra kisüt a nap. De ekkor már megsértődök rá, és inkább pihenek, aztán összeálmodok mindenféle baromságot, ahogy azt a délutáni szunyákon szokás. Nagyjából így telnek a napjaim a reggeli és esti műszak között, és ez picit azt az érzést kelti minta a nap csak abból állna hogy a reggeli után várom az esti műszakot, és fordítva. Talán ez az egyetlen probléma itt. St. Mawes egy pici falu, ha megerőltetném magam találhatnék itt magamnak programot, túrázhatnék például. De mégsem olyan min egy városban, ahol lehet kávézgatni, bulizni, sétálni a zajban. Ez persze előnyös is, spóroláshoz ideális. Ha kimegyek, és nem csak a sarki boltig megyek el, akkor az a szokásos nagypapás programom. Kiülök az öböllel szemben egy padra, elszívok egy cigit, zenét hallgatok, bámulom a tengert és elmélkedem. A srácok néha edzenek nap közben, egy-két hetente elmegyünk egy közeli bárba este ha van program, sörözünk, iszunk pár rövidet meg csekkoljuk a (helyi skálához képest) csinos lányokat. Ezekkel együtt azért mégis van egy kis remeteség ebben, ami lehet hogy nem is jött most rosszul, mert ismét közeledek az életem egy szakadékához, amin túl valami ismeretlen vár. 

Fiúk lányok, megvan minden ami kellett, már csak dolgozni kell! Ez alatt azt értem, hogy többnyire sikerült elintézni a britt munkához elengedhetetlen valamennyi papír munkát. Blogok száza ír ezekről a lépésekről, nekem egyik sem volt tökéletesen kielégítő szóval pár tő mondatban én is leírom mi hogyan van. Noh.
Nyilván először a munkáltató számára fontos papírok kitöltése történt meg. Ilyenek a szerződés, és a különböző oktatásokról szóló igazolások, mint a tűz és baleset védelem, cég által biztosított felszerelés átvételéről szóló elismervény, blabla. Ezt követően a helyi körzeti orvoshoz is regisztráltunk. Ehhez semmi sem kell csak az útlevél, és nem rossz ha ott vannak az egyéb személyes igazolványok is, illetve kell hogy legyen egy angliai címed a környéken. Két szelet papírt kell kitölteni amin még azt is meg lehet adni, hogy egyenként mely szerveidet szeretnéd a halálod után orvosi célra átadni a szerető britt polgároknak. Erre egy hétre, el is juttatnak a megadott címedre egy papírkát, amin megkapod az NHS számod – ha bajod van ez alapján azonosít be a doki. Természetesen ez azért van mert a nemzetközi társadalombiztosítás itt is külön van, mint amcsiban, a dokit meg csak akkor érdekli ha kérdésessé válik hogy kinek is kell fizetnie például a lábad gipszeléséért.
Újabb lépés volt a bankszámla és a TB, avagy a Nemzeti Biztosítási Szám (NINo) kiváltása. Bankszámlát a Lloyds banknál csináltam, mivel ők nem kérik hogy legyen meg a NINo szám, és nem tesznek fel annyi kérdést mint állítólag máshol. Tudni kell hogy Angliában egy angol sem szereti szétdolgozni az agyát. Pont ezért itt elképzelhetetlen az olyan bankrendszer mint otthon, ahol az egész olyan mint egy McDonalds. Húzol egy számot, mész a pulthoz, az ügyintéző meg megállás nélkül fogadja az emberek sokaságát. Itt minden bankban időpontot kell kérni, méghozzá többnyire egy hétre előre. Megkapod az időpontod, szépen nyugisan megérkezel rá, egy ügyintéző fogad, és lecsüccsentek békésen egy napos szobában, egy számítógép mellé. Ezt követően olyan részletesen elmagyarázza neked a bankszámlád (vagy egyéb választott szolgáltatásod) minden paraméterét – az internetes felhasználófelület kezelésétől a különböző költségek és elvek rendszeréig mindent- hogy egy agyrákos csimpánz is megértené. Nagyjából két hétre rá külön borítékban megérkezik a kártya és a pin kód is. Ez a lassú bankolási procedúra egyébként azt is kiváltotta, hogy itt még a hetven éves nagyik is megtanulták hogyan kell a bakkártyát és az internetes kezelőfelületet használni. És így nincs a nagy tömeg, mint otthon a bankban meg a postán ahol mindenki úgy fizeti be a közüzemi számlákat mint ahogy azt Rákosi idejében is volt szokás. További előny az is hogy itt szinte minden egyszerű bankszámla tökéletesen költségmentes, és a pénzfelvételért sem kell fizetni. Még egyszer mondom: zéró költség. Magyarországon még a kedvezményekért is komoly számlaforgalmat kell felmutatni – de ebbe ne menjünk bele (mindenki tudja hogy ahogy szeszfőzdét a közel keleten, Bankot meg Magyarországon éri meg nyitni). 

Ragyogó reggel Falmouth-ban
A biztosítást (NINo) már állítólag nehezebb elintézni egy nagy városban ahol sok a bevándorló, itt nem volt nagy tömeg. Az első lépés az időpontkérés: egy országos számot kell felhívni. Itt egyszerű angollal megkérdezik kik s mik vagyunk, van e már munkánk, mikor léptünk be az országba, mi az útlevélszámunk, milyen cím alatt lakunk stb, majd kapunk egy időpontot két héten belülre, a hozzánk legközelebbi Job Centre-hez. Ide a megadott időpontban, és egy magyar adókártyával, egy útlevéllel, meg egy munkahelyi igazolással kell megérkezni (amit a munkahelyi manager készséggel elkészít, csak ne felejtkezzünk meg róla – ugyanilyen kell egyébként a bankszámla nyitásához is). Kis pötyögés, pár papír meg kérdés, és újabb egy-két hetes várakozással megjön és aktívvá válik a nemzetközi biztosításunk. Hurrá. A jövőben egyébként egy dologra lesz még szükségem, ez egy mobiltelefon. Itt nem sok hasznát veszem, mert a hotelnél nincs térerő, de később nem lenne rossz. Főleg hogy itt Angliában az ilyen jellegű szolgáltatás nagyon olcsó. Havi húsz harminc fontért már olyan csomagokat foghatunk ki, amilyet aranykártyás otthoni pannonosként maximum három év vállalkozói múlt után (se). Korlátlan lebeszélhetőség, korlátlan sms, korlátlan net. Jah meg kapsz hozzá egy Galaxy-Iphone-Sony-X-S-3-G-8-alfa-amit-akarsz. Szóval nem rossz. Csak sok erre az eső.

Rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem az itteni élettel, és a jövőmmel kapcsolatban amióta megérkeztem. Nem szeretnék megint kisregényt írni, de ezekről is mondok pár szót. Azoknak is fontos lehet akik a jövőben ide szeretnének jönni élni, dolgozni. A maradék meg az agymenésem, azon átugorhattok.
Az első probléma amivel szembe kellett néznem, hogy megjelent bennem a félelem attól, hogy talán itt is olyan mostoha sors vár rám mint a hajón. Hogy végig a saját kis eltiprott-eltipró-felülemelkedő-alázatos láncolatomban kell pörögnöm, ahogy az a hajón is volt. Aki olvasta eddig a blogom annak lehet egy képe arról hogy mit is gondolok. Íme egy remek példa.
„Miért törölgeted így az evőeszközöket? Így nem lesz tiszta és soha nem végzel. Ezért néz ki úgy mindig az egész mint a szar!” – hadarta el lenéző haraggal Rita, a manager-em, amikor másodszor látott evőeszközöket törölgetni. Egyszerűen csak úgy csináltam mint a hajón, nem úgy ahogy ők szokták, meg az volt talán a második napom – nem lehetett közöm ahhoz hogy máskor is piszkos maradt. A feni képlet alapján a jellememből adódó első reakció a hasznavehetetlenség érzése, amikor egy pillanatra elfogadom a tényt hogy valamit rosszul csináltam. Utálok hibázni és ez egy komoly gyengeségem – nem tudom elfogadni ha a hozzám közeli emberek nem elégedettek velem. Ezt követi az a fajta reakcióm, amikor én lépek az eltipró szerepébe, és különböző logikus magyarázatokat adok arra, hogy miért is volt faszág lebaszni engem. Nyiván ez soha nem működik, amikor hirtelen ráébredek arra, hogy a másik elégedettlensége, haragja, nem is miattam, hanem valamilyen saját belső problémája miatt jelentkezik (nyomás a főnökség felől, rossz nap, belső-külső problémák), és ezáltal én nem tudok rajta segíteni, a magyarázás csak ront a helyzeten. Így hogy ezt megértem, elfogadom a viselkedését, ezáltal felülemelkedem. Ez után pedig rájövök hogy senki felett, se nem alatt nem vagyok, és megjelenik az alázat, amikor a szituáció teljes egészével harmóniába kerülve elfogadom hogy a világ ilyen és kész, aztán jön a buddha-i szeretet. És aztán megint megbántódok valamin. Azt hiszem pár embernek furcsa lehet hogy ennyit rágódom a saját agyam működésén, és az érzelmi reakcióimon, de sajnos nem tudok mit tenni. Ez az egész védelmi mehanizmusom a kritikák kezelésében való nehézségeimből fakad.
Ez mindemellett komoly gyötrelmeket is jelent nekem, szóval elhatároztam hogy a jövőben nem fogok, sem felülemelkedni, alázkodni, vagy tipródni, de túllépek! – és azt hiszem ez a megoldás. Egyszerűen csak elfogadom hogy mi az információ tartalma annak amit valaki mond, és aztán úgy csinálom tovább. Ez azért is egyszerűbb így, mert a valóságban soha semmi közünk nincs más emberek érzéseihez. Bár úgy tűnhet hogy kiváltjuk őket, de az emberek reakcióinak –legyen az érzelmi vagy mentális- többsége csak társadalmi reflex, és a valóságnak csak ahhoz a részéhez van köze amit mi magunk bezártunk egy dobozba az egészből, és elneveztük úgy hogy: „Én”. De ennyire ne menjünk bele. Minden esetre happy end a story vége. Tegnap reggel a Rita félrehívott, és elmondta hogy a kezdetem óta sokat fejlődtem, gyorsan és hatékonyan dolgozok szóval csak így tovább. Ez jó kis ego boost volt, és az agyalást is félretehettem kicsit.






Árbócrengeteg
Nah ugorjunk vissza a földre, és feldobok egy másik érdekes témát, az angolokat.
Adok egy kis időt hogy visszatérjünk a paprikáscsirke illatú koradéli valóságba.
Na. Először is az angolokról nekem csak annyi fogalmam van, amennyit a vendégeimből látok. Ennek az az oka, hogy a helyiek nyilván nem is angolok hanem Cronwall-iak! Hát persze (Cornwall Angliának az a délnyugati megyéje ahol én is vagyok). Tudni kell hogy az emberek itt, ugyanúgy mint Wales-ben, vagy Skóciában, erősen lokálpatrióták. Szinte mind erős szeparatista elképzeléseik vannak, melyek szerint nyilván Cornwall különálló része Angliának, az itteni emberek pedig nem angolok, hanem Cornwall-iak – avagy Cornish-ok (a jövőben ezt a kifejezést fogom használni). Ezek a helyi többnyire halász-bányász-földműves- és persze egyéb ipari és gazdasági munkát űző emberek az elképzeléseikkel, és a Britt büszkeség ötvözetével együtt sok esetben abszolút ostoba, gyökér szarrágó faszparatsztoknak tűnhetnek. Na de csak óvatosan a sztereotípiákkal! -  mondtam én is amikor a helyi Social Club-ban (a helyi „lokál” ahogy otthon mondanánk), egy idős itt nyaraló nénivel beszélgettünk.
-„Örüljetek neki hogy nem vagytok indiaiak, feketék, vagy közel keletiek – de készüljetek fel, hogy itt Cornwall-ban még így is előfordulhat hogy a fiatalok részegen megtámadnak titeket.”
- „Itt? Ugyan! A békés délbritt „riviérán” ilyet el sem lehet képzelni!”
Mondtam amíg két hét múlva egy 18 éves plüssmackónak öltözött csontrészeg kölyök megszólalt a hátam mögött:
- „Hey! Whats so funny?” (Hé, mi olyan vicces?)
Aztán ahogy egy slukk Marlboro után megfordultam hogy megnézzem ki az, már orrba is basztak. Azon az estén a srácokkal mind elborult aggyal mentünk haza, mert egy másik munkatársamat is megütötte a kölyök, és egyre élénkebbé vált a motivációnk, hogy a buszmegállói beton virágtartóhoz kötözve bebasszuk az öbölbe. A következő napon úgy éreztem kétségbeesetten el kell fogadnom a tényt, hogy ez egyáltalán nem olyan mint amerika, ahol mindenki kedves, leszólít, a lányok kacsintanak az utcán, a buszon meg boombox-os fekákkal haverkodsz.
A helyi identitásról való elképzelés egyébként annyira komoly, hogy a helyi közigazgatásban is megjelenik. Amikor a dokihoz regisztráltunk meg kellett adni hogy milyen népcsoportba tartozónak valljuk magunkat. A választási lehetőségek a következők voltak: English (angol), Black Englis (Néger Angol), Welsch (Wales-i), Cornish (Cornwall-i), Other, please specify (egyéb, kérjük részletezze). Hát ez érdekes. Láttam már hasonló amerikai kérdőíveket, ez azokhoz képest nevetséges. 

Ipari forradalom feeling Truro-ban
Nah de a végső következtetés itt is a következő: hülyék bizony mindenütt vannak! Ezen nem változtat semmi, a brittek esetében az erős nemzeti tudat meg sok esetben csak ront a dolgon, de ez így van nálunk is. A szélsőséges nacionalizmus –bárki bármit is mond- egy igen kockázatos dolog, minden országban, és amióta volt egy Hitler, mind látjuk hogy hova vezet. Ezért ajánlom hogy jó ha mindenki rendelkezik legalább minimális szintű alázattal aki ide jön. És a téma zárásául, szeretném elmondani, hogy ne kategorizáljon be senki azok a magyarok közé, akik ide jönnek és aztán orrba szájba oltják a Britteket. Jó ez a hely, sokat kapok tőle, fontos szerepet játszik az életemben, megfizetnek, szeretem az angolok társaságát is ha kölcsönösen rendesek tudunk lenni egymással. Tény hogy leírom amit látok, de ez az én tükröm, nem mondhatom meg mit fogsz itt tapasztalni. Azt csak a saját szemüvegeden keresztül láthatod.

Azt hiszem egy kis helyzetleírás sem maradhat ki a blogból – ez egy kicsit talán unalmas, de a családom legalább kap egy képet az itteni egzisztenciámról. A Hotel amiben dolgozok közvetlenül a tenger mellett van, dombos területen fekszik. Ennek köszönhető hogy míg a szobám egyik fele talajszintben van, az ablakom már a túloldali utca kövével egy szintben – afféle fél-pinceszoba ez. Van egy pofás íróasztalom, rendes szekrényeim meg ágyam, mosdóm, és igazából mindennel felszerelkeztem már ami kell. Kényelmes ágynemű, téli ruha, tisztálkodáshoz és takarításhoz kellő dolgok, egyebek. A munkaidőm általában reggel indul egy meleg kávé után (a hotelmunkák előnye: a kávé, gyümölcslevek, egyebek, mind elérhetőek), 7:15-kor kezdek és 10 óra körül szoktunk végezni. Az érkező vendégek maguknak szedik a gabonapelyheket, és öntik ki a gyümölcsleveket, majd miután leültek teát/kávét meg pirítóst kapnak. Ezt követően rendelhetnek meleg reggelit, ami mindenhol Angliában szabvány. Ez egyébként hihetetlen, és állítólag bárhova mennek mindig ugyan ezeket eszik. Ilyen a Ham and Eggs (egy szelet pirítós, rajta két szelet sonka plusz két buggyantott tojás), lazac rántott tojással, főtt tojás, vagy az úgynevezett angol reggeli, ami a következőkből áll: szalonna, főtt paradicsom, krumplikrokett, kolbász, főtt paradicsomos bab, és egy oldalon sütött tükörtojás (fried egg sunny side up). Egy pincérre kb 20 vendég jut, de páronként érkeznek tehát nem olyan vészes. Néha egy kicsit sűrű ha nagyon egyszerre jönnek, mert egy pirító meg egy kávé gép van össz-vissz, de megoldható. Az étterem 84 férőhelyes a hotel meg azt hiszem 102, szóval telt háznál néha újra kell teríteni, ami kicsit nehézkes ha épp nagyon pörgés van. Ha végeztünk takarítunk, feldobjuk a vacsora terítéket aztán asta la vista. Este kicsit komplexebb, ott van előétel, főfogás, és desszert is. Mindegyikből 3 fajta, minden nap más, és hetente ismétlődik a menü. Számomra először nehézség volt, hogy itt minden meleg ételt forró tányéron kell felszolgálni, tehát meg kellett tanulnom a tányérfogásokat egy réteg konyharuhával a kezemen is. Most már egész tűrhető a dolog. A vendégeink felől többnyire jó visszajelzéseket kapunk, egyedül a konyhával van néha némi probléma. A pincer-szakács ellentét itt is kiélezett egy kicsit azt hiszem. Mivel az ételek nagy része itt is nagyüzemben készül ezért a minőségük sem mondható pompásnak. Nekem bőven megfelel, ingyen van és egész finom, de ha nyaralni jöttem volna ide nem biztos hogy így gondolnám. Mindemellett a főszakácsunk szeret spórolni. Állítólag megtakarítás tekintetében ez a hotel a nyertes a Shearings hotel franchise-ban (a hotelünket kezelő cég) , amióta ő itt dolgozik, és ezért állítólag jó kis extrákat akaszt az év végén. Én nem tudom, csak hallottam. Személyesen nincs problémám a főszakácsunkal, velem mindig rendes volt, legutóbb még fagyit is kaptam. De az azért zavar, hogy a vendégek előtt nekem ég a pofám, ha a marhaszeletjükhöz három szem krumplit kapnak, a pitéjükre meg egy kis kanálnyi öntetet (itt Angliában a sütemények nagy része üres tésztaként készül amibe maximum csak gyümölcsöket sütnek bele alapból. A krémek és öntetek a süti tetejére kerülnek rá elkészítés után, melegen, és az angolok elmondása szerint ezeknek eredetileg úszniuk kéne az öntetben – meg is értem mert úgy a fasza.) Ettől függetlenül azonban pincéri finomkodással minden gond elsimítható. 
Fogyasztói társadalom this way please
Részemről előnyös hogy itt végre rendes pincer vagyok, aki rendelést vesz fel és hoz ki. Ha valamilyen extrát választanak a fizetős menüről (mert egyébként az alap 3 fogásos kaja már a hotel árában benne van), akkor számlát is viszek ki, és fizettetek. Tapasztalatnak jó. A vendégeink nagy része idős házaspár aki pihenni jött a békés Cornwall-i öbölbe, ők megértőek és kedvesek, és persze sok esetben sokkal jobb állapotban vannak, mint egy náluk tíz évvel fiatalabb magyar nyugdíjas. Így néz ki a meló. Munka után általában közösen fogjuk a kajánkat és leülünk a kiürült étterembe enni. Angolul dumálunk hogy a Rita is megértse, rajta kívül mindenki magyar, még a konyhán is, egy szál lányt kivéve. Munka után meg pihi, seta, sorozatnézés következik orrba szájba. Ha akarok egyet menni, akkor felülök a buszra és bemegyek Truro-ba. Ez egy órás út, 6 font oda-vissza, de ott van Tesco, egy halom jó üzlet, egy kis városi pezsgés, és pár látnivaló. Ha nem akarok ennyit utazni felülök a félóránként induló kishajóra a kikötőben, ami ugyanúgy egy pár fontért elvisz az öböl túlfelére, Falmouth-ba, egy 20 perc alatt. Ott is lehet vásárolni, vagy enni egy jót. Most hogy a számítógépes tartalmaim végéhez közeledek olvasni kezdtem. Megvettem angolul az Idő rövid történetét, és  Kvantum univerzumát, mindkettő híres tudományos bestseller. Kicsit kedvem támadt belemászni megint a valóság szövetének boncolgatásába, és legalább angolt is tanulok belőle. Ez van. Csak nem furcsa? Hát bizony srácok ez nem olyan mint a hajón, ahol minden estét egy duplavodka koktéllal indítottam, meg mexico-ban burítottam a tequilát pezsgőspohárból. Amíg otthon voltam egy dolog volt nyilvánvaló. Hogy bármit is szeretnék, legyen az utazás, külföldi élet, üzlet, mindenhez pénz kell. Most itt ez az egyik feladat. Célnak háromezer fontot tűztem, ki, ez nagyjából egymillió forint, és körülbelül 6 hónap meló itt. Egy olyan terv ami ennél jelentősen többe kerül már a jövő zenéje, ez a következő lépcsőhöz elég, bármi is legyen az. Az meg úgyis az lesz aminek lennie kell. Isten nem basz át.
Az utolsó dolog amiről írni akartam, azok a benyomások, amik az életemben mindig újra és újra megjelennek, és irányt mutatnak. Az utóbbi időben sok olyan hatás ért, ami egyre jobban megnyitott a világ felé. Valahogy minden azt súgta hogy valahogy segíteni kell az embereknek, hogy kinyissák a szemüket, mert rengeteg csodás dolog vár még az univerzumban. Az egyetlen akadály, úgy tűnik, csak az emberi civilizáció hiánya. Ez sajnos azért nehéz kérdés, mert az emberi ösztöneink nagy része a civilizáltság ellen hajt minket. Ennek magja a természetes kiválasztódás, ami megszabja, hogy az erősebb, életképesebb gének öröklődjenek tovább. A dologban az a bibi, hogy a teljes civilizációnk ebben az elvben gyökerezik, így az egész életünk során tolakodnunk kell előre, hogy a céljaink irányában haladjunk. Azáltal viszont, hogy más embereket eltiprunk az út közben, az emberi asztrális karakterisztikánk miatt ellencsoportok, vallások, szervek alakulnak ki, az elégedetlenség meg csak nő. Persze a természet elveit sem lehet egyszerűen félredobni, mert az sem vezet semmi jóra. Semmire sem menne az emberiség ha nem lenne benne vágy hogy kiemelkedjen. Ilyen a szexuális vágy is ami szintén sokat ront a dolgokon, de melyik ember nemzene utódot, csak mert az emberiség fennmaradásához ez szükséges. Ki vállalná a nevelés felelősségét ha nem lenne semmi izgalmas egymásban? Szóval azt hiszem az egyetlen út egy kis megvilágosodás, ahogy a nagy tanítók mondják. Ne értsetek félre. Én nem vagyok a nagy hippi örök béke aktivista. Egyszerűen csak úgy gondolom: soha nem lesznek készen olyan dolgok, -amikhez az elveket épp most fedezzük fel- mint például a féreglyukakon keresztül utazás, a fúziós erőmű, más bolygók megismerése – ha állandóan pénznek mondott elektronikus jeleken, meg olajtartalékokon csüngünk. Nem akarok messzire menő következtetéseket hozni, de úgy érzem annyit megtehetek, hogy segítek az embereknek. Annyival, hogy pár csodás dolgot megmutatok nekik.
Sokan mondták hogy szeretik a blogom, vagy hogy érdekes módon írok. Az egész gyerekkorom azzal töltöttem, hogy az asztali szerepjáték útján élményeket, karaktereket, történeteket mutattam meg másoknak. Később azt is megtanultam hogyan csináljam ezt úgy, hogy a játékosaim a saját énjük eldugott zugait is felfedezhessék, azáltal hogy olyan szerepeket vesznek fel és élnek át amitől különbözőnek hitték magukat. Azt hiszem írok egy történetet. Már hosszú ideje formálódik bennem, a gondolatok amiket meg akarok benne mutatni lassan szereplők és szituációk képében is összeállnak.
Aztán hogy mi lesz hogyan lesz fogalmam sincs. Addig is bízva bízzunk!

2012. augusztus 21., kedd

Hitetlenek



Az Út, az Igazság, és az Élet.
 "Mert hogyan tudnám nézni azt
a nyomorúságot, mely érné az én
nemzetségemet, és hogyan tudnám

nézni az én atyámfiainak veszedelmét?"

Eszter Könyve 8,6 (Károli Gáspár fordítása)



Nagyon sok minden történt mióta utoljára írtam. Sokszor eszembe jutott hogy lehetne nálam egy notesz, amibe minden fontos benyomást feljegyezhetek ami megjelenik bennem. Vettem is noteszt, csak lusta voltam az egészhez, úgyhogy kénytelen leszek az emlékezetemre hagyatkozni. Augusztus 19.-e, este hétkor ülök az ideiglenes szobámban St. Mawes-ben. Talán ez a hotel legkissebb szobája, lehet hogy csak vész esetére van, ha nagyon tele lennénk. A többihez képest nagyon pici, a fürdőben nincs zuhanyzó csak kád, külön csap van a hideg meleg víznek mint a régi filmekben. Kint dübörög a turistaszezon, kiváncsi vagyok milyen lehet a hely télen. Meggyőződésem hogy semmi hasonló. Most azonban mindenki élvezi a nyárvégi napsütést, az öbölben lomhán siklanak a vitorlások, a helyi gyerekek pedig élvezik az óceán vizét, mintha legalább a 25 fokos balcsiban ugrálnának – holott meggyőződésem hogy jeges a víz a helyi hűvösben, ráadásul reggel még esett az eső is.
Persze ne menjünk ennyire előre. Ugorjunk vissza arra a bizonyos június 13.-ai felhős budapesti délutánra.

Balatoni pihi-setup
Iszonyatosan meglepett hogy a reptéren már magyarul is voltak kiírások. Hazajönni hosszú idő után olyan volt mint egy idegen országba utazni. Természetesen a lelki állapotom is különös volt. 8 hónapon keresztül minden nap tíz órában dolgoztam. Ha nem én lettem volna lehet hogy ezt el sem hiszem. Jobban visszagondolva, úgy érzem egy nehezen fenntartható belső egyensúlyt sikerült elsajátítanom amíg az Inspiration-ön voltam, és ehhez nem kis fegyelemre volt szükség. Lezártam magamban minden vágyat és gyengeséget, nem gondoltam haza vagy a szabadságra. A túlélés érdekében tökéletesen bezártam a szívem és úgy tettem mintha az élet örökké a hajó volna. Másképp egyszerűen nem lehet túlélni azt a 250 napot, különben minden pillanat szenvedés lett volna. Így is úgy voltunk az első pár nap-hónap után, hogy hogyan is fogjuk ezt még 7 hónapig újra és újra végigcsinálni. Az volt a benyomásunk hogy a lehetetlent kísértjük. Aztán persze a közepe fele az ember megszokja a dolgot, rátalál a kis örömökre, vagy talál valami szórakozást a kikötőkben. A nehéz persze a vége, ahol az ember már megengedi magának hogy haza gondoljon – és így persze minden perc kétszer olyan lassan telik.
Ezek után hazatértem és egyszer csak vége lett. Utólag úgy érzem, bárcsak minden nap hazajövetel lenne egy hajóról. Lehet, hogy azok akik visszamennek újra és újra, ezért csinálják. Semmihez nem fogható amikor a világ újra kitárul – olyankor minden apró dolog amit előtte nem értékeltél hirtelen élvezetes lesz, igazából még maga az ücsörgés is. Persze nyilván azért ettől még az a 11 óra az Atlanti óceán felett ugyanúgy rohadt unalmas és fárasztó volt. Mégis ez az egész egy kettős élmény, legalább is nekem az volt amikor hazaértem. A reptéren a nevelőapám fogadott, nagy öröm volt ezúttal élőben látni meg hallani a szövegeit. Ott a Pistitől is elbúcsúztam. Nem volt nehéz a hazatérés öröme miatt, de mégis hirtelen volt. Mind a 8 hónapot az odautazástól a hazaútig együtt éltem át vele, aztán egyszer csak szétváltunk. Különleges élmény volt. Az első sokk az volt, hogy a buszon az emberek már magyarul beszéltek. Mindegyik – és ez nagyon meglepő volt. Egy egész ország, ahol mindenki magyarul beszél, hihetetlen! – gondoltam. Beugrottunk egy pékségbe is, ahol kértem egy pizza tekercset. Furcsa élmény volt a mexico-i Starbucks-ok után- az volt az érzésem egyébként mintha egy régi magyar filmbe csöppentem volna. Ezek után még egy kellemes mávos trip következett, ami a Párizsi fennakadásunkkal együtt 2 napos utunk után nem volt kellemes élmény. Na viszont már a vonaton éreztem hogy valami nincs rendben velem – belül.
Családi szülinapozás

Ennek ellenére is csodálatos élmény volt újra találkozni anyukámmal, aztán a tesóimmal, és együtt eldumálgatni otthon a konyhában. Az öcsém akkorát ölelt rajtam hogy fel is emelt, bár ezt testépítőként nem volt nehéz kiviteleznie. Vidám este volt. Mielőtt hazamentünk még a nagyszüleimhez is beugrottam. Úgy tűnt mintha 8 hónap után nem hinnének a szemüknek hogy tényleg visszajöttem. Tudom hogy sokszor megkönnyezték a távollétem vagy a hajón átélt élményeim – amit sajnálok, mivel nem szeretek senkinek fájdalmat okozni – még közvetetten sem. Persze tudom hogy az egész szeretetből fakad – sokat köszönhetek nekik. A mamám főztjét ettem, és az ő anyagi segítségére támaszkodtam egész végig az egyetem alatt, amiért nagyon hálás vagyok.
Emlékszem még az első reggelemre is otthon. Utána még nagyon sokáig korán keltem hogy együtt tudjak kávézni anyummal, mert sokszor vágytam erre előtte a hajón. Az hogy képes voltam ezért sokszor 5-6 óra alvás után is felkelni, jelzi hogy tényleg valódi vágy volt. Reggel az álmosság homályában derül ki mi az ami tényleg fontos nekünk. 

A probléma, az ördög a fejemben, és az egész otthoni első pár hetet megkeserítő érzés az azonban amiről mesélni akartam. Nem volt meglepő hogy ilyen tüneteket mutattam. Elsősorban ott volt az, hogy 8 hónap után kényelmetlen volt a semmittevés, és elveszett a napjaimból a küzdelem. Ezzel együtt pedig a küzdelem utáni győzedelem, szertet és alázat érzése is, ami minden este velem volt amikor véget ért a műszakom. Olyan volt mintha hősök lennénk, és persze minden este megvolt a „csata” utáni mulatság, sörözés, kajálás, zene.
Szintén nehéz volt elfogadni a tényt, hogy most már azzal hogy telnek a napok, nem kapok a számlámra 2 hét után újabb hatszáz dolcsit. Ez csak egy dolgot jelentett, hogy a napjaim meg vannak számlálva. Tisztában voltam vele hogy ha elfogy a pénz akkor tulajdonképpen ugyanott vagyok mint előtte. Persze ez nem igaz, mert nem a pénz volt a legfontosabb amit szereztem. Már amikor kiutaztam tisztában voltam vele hogy nem lesz elsődleges hogy mennyi pénzt is keresek kint. A referencia levél, a tapasztalat, a leckék, és az alázat-szolgálat megismerése - ezekért mentem ki. De ettől függetlenül be kellett ismernem hogy az egész nem sokat ér ha nincs pénzem. Az olyan mint egy fasza autó, amiben nincs egy csepp benzin se a sivatag közepén. Két választásod van. Vagy tettél be a csomagtartóba egy kanna benzint és elszelelsz valameddig, vagy tolod a kocsit sokáig, és lesz ami lesz. Én az előbbit választottam – vagyis akartam választani de amikor hazaértem még nem tudtam mi legyen. Már az első hét végén elkezdtem munkák után nézelődni. Nagyon sokáig nem bukkantam semmire, vagy egyszerűen csak lekoptattak a külföldi és magyar hotelek. A helyzet az -mint arra később rájöttem- hogy ha nem mész be személyesen egy önéletrajzzal akkor a kutya sem foglalkozik veled, hiába a díszes fasza netes jelentkezőfelület meg az automata gépválasz az e-mail-edre. De mi is lett volna ha mondjuk az egyik britt Marriot visszaír hogy menjek? Felkerekedtem volna 2 nap múlva és kirepültem volna csak mert kaptam egy e-mailt? Nem biztos. Szóval srácok: vagy kimentek ügynökséggel akik elintézik nektek a dolgokat, vagy kimentek magatok elegendő pénzzel és egyedül intézkedtek. Ez a két út működhet.
"Győr karcsú tornyain"
 
Szóval egészen amíg meg nem találtam a jelenlegi munkahelyem -vagyis augusztus elejéig- megnehezítette a napjaimat a hang a fejemben: „Kifutsz az időből”. Minden esetre a pénz, avagy a kanna benzin a csomagtartóban éppen hogy csak elég volt. Ezért is igazam volt amikor azt írtam az előző blogban hogy még csak most kezdek. Hát persze, hiszen üres a zsebem, csak a lehetőségeim vannak. Viszont az legalább van bőven.  Ha a Carnival volt a katonaság, akkor ez a háború. Csak szerencsémre sikerült a katonaság nehézségét olyan brutálisan fölélőni, hogy a háború nem tűnik nehéznek. Viszont sokkal felelősségteljesebb.
Minden esetre azért eseményekben nem volt szegény ez az utóbbi 2 hónap, és ez segített elfeledni a faszságaim. Nyilván minden napnak örültem amit a családommal tölthettem főleg most, hogy édesanyám karriere is felfelé ível. És bár így kicsit kevesebbet tudott otthon lenni, de legalább a családi kassza is konszolidálódott egy picit, ami az otthoni közhangulaton jelentősen javított. Az ország minden felében találkoztam a barátaimmal ami szintén érdekes élmény volt. Mivel még az amerikai élmények és emberek által keltett benyomások voltak bennem, nem volt egyszerű a barátaim különböző energiáival találkozni. Sok esetben sok energiára volt szükségem az ilyen találkozásokkor.  Amerikában többnyire az újdonsült vonzásomnak megfelelő emberekkel futottam össze – vagyis olyanokkal akik tudták hogy az életük a megfelelő irányba halad, és mivel ezt felismerték többnyire elégedettek is voltak magukkal. Otthon ez nem minden esetben volt igaz, hiszen tudjuk milyen Magyarország. Sok esetben már az utcán végigsétálni is lelombozó lehet, arra meg ne is számítsunk hogy valaki ránkmosolyog csak úgy mert miért ne. Ezt nagyon sajnálom, mert szívesen élnék én otthon, szeretem az országot, de amennyiben az életkörülmények ilyenek maradnak, igazából semmi sem húz haza csak a családom és a barátaim. Pont ezért nem lenne rossz ha mindkettőt, de első sorban a családot ide hozhatnám, és volt nincs gond. Szóval a jövőre nézve ez lenne a terv, de aztán ki tudja hogy alakul, az első hogy én megszilárduljak itt.
Élő Szerepjátékon - Két Da Giorgghio

Persze voltak otthon próbálkozásaim, elvállaltam volna egy pincéri munkát hogy egy kicsit tovább otthon maradhassak amig rá nem unok a magyar virccsaftra, de sehol sem kaptam értelmes állást. Nyilván a JóIsten frankón tudta, hogy nem erre megy a kordé, és nem is jöttek be az ilyen irányú próbálkozásaim. Szintén ott lebegett a levegőben egykori OVB-s nevelőatyám ajánlata, hogy kezdjünk bele az üzletbe ismét, csak kicsit más hullámokon. Az elején működni látszott a dolog, de aztán az erzsébet utalványos biznisz önmagában kevés keresetet biztosítónak jelentkezett, ahhoz pedig túl sok időt vett igénybe hogy másodállás legyen. Persze ott volt az a lehetőség is, hogy „fuss és pusztíts”, avagy a piros bika végigront délnyugat Budapesten – tehát hogy reggeltől estig pörgök üzletről üzletre, forró pesti nyár ide vagy oda. Az hogy nem így tettem jelzi hogy így kellett lennie. Persze a kemény munka mindig gyümölcsözőnek bizonyul ha az ember szívvel csinálja – pont ezért remélem hogy egyszer majd meglesz az anyagi hátterem, mint biztos talaj a lábam alatt, mert a jövőmet ha lehet én is inkább üzlettel és azok kezelésével képzelem el. Hiszek benne hogy ez a pincérkedős dolog csak egy erős kezdés. Ezt az ösvényt dobta a gép, és nyilván okkal: a mai napig komoly megfelelési kényszerrel küszködök ha emberekkel kell dolgoznom, és a pincérkedés minden nappal lazít egy kicsit ezen a problémán.
Na meg Anglia is remek hely. Igazából nem olyan felszabadult mint a pörgős USA, de itt egy kicsit többre értékelik a munkát, és jól fizetnek. Amerikában a nagy cégek közti verseny fellegvárában, az emberek hozzászoktak hogy a bevándorló kevesebb pénzért is megcsinál sok sok munkát. Ez nyilván az Egyesült Királyságban is megjelenik de nem olyan meghatározó (talán mert itt kevesebb a robot távol keleti). 

Idefele jövet a vonaton beszélgettem egy helyi, Cornwall-i kiscsajjal, egy évvel volt csak idősebb mint én. A nyugatiakban az a remek, hogy az egész rezgésük valahol bőven a miénk fölött van. Ennek köszönhetően olyan dolgok is lekötik őket amik minket már nem. Nem érzik magukat hülyén attól hogy egy beszélgetésben többször is megismétlik, hogy „ez egy csodás nap”, „Ő a leges legjobb barátom, annyira jó barátok vagyuk”, „Milyen jó hogy találkoztunk”, és ilyen kedves kis csacsiságok. Na de kérem. Én soha nem mondom, még otthon sem hogy: ez egy csodás nap! Hülyén érezném magam tőle, olyan mézes mázas, inkább azt mondom hogy „egész jó az idő”. Mindemellett ezek az emberek kevesebb jelentőséget tulajdonítanak bizonyos dolgoknak, és nem keresik mindenben hogy mikor hol mi az átbaszás – ettől pedig az életük is nyogodtabb és a vonzásuk is pozitívabb. Persze azt hiszem St. Mawes, ez a pici falu, egy spéci eset. Itt is mindenki kedves, de mégis úgy érzem hogy egyes helyi lakosok –főleg az idősebbek- sanda szemmel figyelik a helyet elözönő túristasokaságot, akiket ide csalogatott a sós tengeri levegő, és Cornwall csöndes dombjai. De ez még belefér.
Szóval vissza a vonatra és a helyi lányra, aki egyszer csak a mobiljából szóló zenére énekelgetés, és vonatozás közbeni spontán hajvasalás közben megjegyezte hogy – „kedvem lenne dugni egyet”. Na jó igazából azt énekelte „I wanna fuck!”, csak gondolom finomítok rajta magyarul egy picit.
Nevettem, mert igazából én már nem lepődtem meg annyira ezen.
- „Most biztos azt hiszed hogy őrült vagyok” – mondta
- „ Dehogy is! Csak ti nyugati emberek olyan... élénkek vagytok” – vigyorogtam és ezzel vissza is tért a téma az utazásra, meg a helyi városok részletekbe merülő leírásába.
Uccsó kalandozás Erionban
 
A munkalehetőség végül is nagyon gyorsan és hirtelen jött. Amint megtaláltam az EUWork ügynökséget rá egy hétre igazából szinte minden infó megvolt, tekintve a költségeket és a munkát illetően. Szóval egy pár nap leforgása alatt kellett felfognom hogy másfél hét múlva repülök. Hosszú várakozás után egyszer csak elkezdett száguldani az egész sztory, és az érdekes az egészben az, hogy augusztus 18.-a, a nap amikor repülőre szálltam pontosan az a nap, amikor meg kellett volna jelennem Miami Coral Gables-ben a Schateau Bleau hotelban hogy jelentkezzek az Extasy-ra. Ez lett volna a hajóm ha visszamegyek a Carnivalhoz. Különös humora van a mi Jézus urunknak (a továbbiakban csak J.C. –ejtsd: Dzséjszí).
Egyébként az EUWork velem rendes volt, a közvetítésért afféle gyakornoki programdíj álca alatt négyszáz fontot kértek (mivel legálisan az únióban már nem lehet közvetítési díjat kérni, de hát nekik is meg kell élni valamiből). A repjeggyel együtt kb ezer dolcsiból megúsztam a dolgot, ami sok, de így legalább biztos háttérrel jöttem ki, biztos munkahelyre. Mindennek megvan az ára.
Minden esetre sajnálom, hogy ismét úgy kellett elutaznom, hogy a mestermű napokig írt faja szerepjáték kampányomat nem tudtam lemesélni.
Szóval elég ambivalens élmény volt ez az egész, mert egyszerre örültem is a munkának, és persze nehéz volt elfogadni hogy ilyen hirtelen jött. Ahogy az egyik kedvenc bandám énekli „Trough stained glass eyes, colorful tears...” („Párás üveg szemeken át színes könnyek”). Egyébként ez a sor ihlette meg a Changeling mesémben lévő elborult Kis Herceget, akinek a közeledtét az jelzi hogy a környezet elkezd tarka olajfesték keveréket izzadni. Na de ilyen mélyen ne menjünk bele, mert ezt csak a szerepjátékosok értik. Egyébként ugyanebben a számban van az a sor hogy:  „ Oh cheerish my american girl...” (örvendezz én amerikai lánykám) – erről mindig eszembe jut egy new yorki énekesnő.
Visszatérve, amíg otthon voltam, egészen amíg fel nem szállt a repülőgép, fel sem fogtam hogy utazni fogok. Úgy éreztem magam, mintha holnap is ott kelnék föl a pici tesóimmal a földre tett vendégmatracon – ahol végig jobban szerettem aludni amig otthon voltam, mert így velük lehettem. Oké néha kicsit felcsapta az agyam hogy a húgom este 3-ig nézte a tv-t, de annyi baj legyen nah. Otthon azonban minden egyes percemben ott volt a magyar hitetlenség mint valami nehéz szag a levegőben. Nem is értem mi folyik otthon, és ezen hogyan lehetne segíteni. Annyi a bürokrácia, az államadósság, a különböző béklyók. De a demokráciának is leáldozik majd lassan, és a következő forradalom után ne felejtsünk el ott állni majd a sorban. És azt se feledjük el, hogy ha újra felhúzunk egy redszert nem azt kell figyelnünk hogy milyen problémákat szeretnénk kiküszöbölni, és milyen bajokra keresünk gyógyírt. És kurvára felejtsük el hogy arra építünk egy lépést, hogy egyből valami előre falra felfestett ördögöt próbálunk megkerülni, mert ezzel basztuk el amióta leszálltunk a lóról. Hanem tekintsünk először arra amit meg akarunk őrizni. A földekre, az erdőkre, a folyókra, a fasza győri kekszre, a marhahúsra, a Tokaji Roy Matthias hárslevelűre amit imádok, meg a magyar nőkre. Najó ők talán megőrzik magukat, őket nem kell félteni. Na mindegy , én nem vagyok megmentő, én csak a családom akarom tehermentesíteni, megalapozni egy békés külföldi egzisztenciát... majd undorítóan gusztustalan gazdagá lenni külföldön, és új Camaro-val veretni L.A.-ben a Flower street-en. Oszt kész.
Szóval egy pár szó az útról. Most sokkal nehezebb volt a búcsú mint legutóbb, mert nem volt bennem az a hosszú évek alatt érlelődött menekülési vágy, mint amit akkor éltem meg amikor Amerikába mentem. Hogy mindegy hogy merre csak húzzunk el Magyarországról. Kicsit nehezebb volt ott hagyni a családot, de most is tudtam hogy ez az út amit ki kell járni, és hogy nekik is így tudok többet segíteni. Kicsit zavarodott voltam még az utolsó pár napban, nem tudtam mi is lenne a jó döntés, de igyekeztem kihasználni minden alkalmat amit az otthoniakkal tölthetek.
"Ön Itt Áll" - Munkahelyem egyből szemben

Vonat, repülőtér, hosszú várakozás és sok cigi. Nagyon elegem volt az egész utazásból, és valahogy csak részletekben sikerült megélnem az új föld varázsát mert végig rohannom kellett. Bristolban csak annyi időm volt a vonat és a repülő között, hogy egy szendvicset meg tudjak enni, meg egy kávét gyorsan elszürcsöljek. Angliában is sok az Indiai, valahogy ezzel sikerült összekötnöm hogy a kávét is ihatatlanul forrón adták. „Not hot enough” (Nem elég meleg!), jelentkezett az indiai nyugger miután a tűzforró teába belenyalt, még valahol az Ensenada és Long Beach közötti hajóúton – ez a kép tisztán élt bennem. A nagy teás népek azt mondják minden meleg ital tűzforrón az igazi. Ők tudják. A Bristol – Truro vonatút sem volt túl kényelmes, tekintve hogy a 4 órás út felét a kocsik közti előtérben a csomagomon ülve tettem meg mert nem volt hely. Persze legalább egy darabig Natalie elszórakoztatott (tudjátok az „I wanna fuck” csaj). Maga a vonat körülbelül annyira volt kényelmes mint egy fapados airbus, és aki nem tudja hogy az milyen, elmondom: frankón nem kényelmes, de legalább van légkondi. Szóval Máv – Angol vonatok 1-1. Truro-ba késő este, 9 körül érkeztem meg, és egy jó órát bóklásztam kerezztül kasul amíg megtaláltam a nekem kellő buszmegállót. Jópofa kis angol vidéki város az összeépített kis lakóházaival, nyoma sincs semmi hasonlónak mint a 3 emeletnél magasabb épületek, vagy a szoci lakóparkok.  A legnagyobb épület a truroi székesegyház gótikus katedrálisa, mely tény szintén azt a benyomást kelti mintha az elmúlt hatszáz évben csak a falfestések változtak volna a városban. Persze ez nem igaz, az építészet nekem egyébként az ipari forradalom jellegét idézte. Közben a város tele volt matt részeg fiatalokkal, tudvalevőleg szombat este volt éppen. A buszomon is sokan utaztak, angol fiatalok, és idős urak egyaránt, akik szintén rútul be voltak baszva, és egész úton britt nótákat énekeltek. Az egyik hatvan év körüli bácsi így szált le a buszról: „ Mi már sokkal előttetek is így csináltuk!” – a válasz erőteljes üdvrivalgás volt. Mikor látunk ilyet egy éjszakai 973-ason?
Bristol Vasutállomás
 
Alig hittem a szememnek amikor leszálltam a buszról, és megláttam a St. Mawes közepén nyugvó partmenti Ship and the Castle hotel-t, ugyanúgy ahogy a google maps, google car alkalmazása is mutatta nekem napokkal azelőtt. Meg is álltam hogy elszívjak egy cigit a győzedelmes pillanatban. Este fél 12 volt, reggel hajnali fél 4-kor kezdtem el az utazást, fáradt voltam. A recepción ücsörgő fiatal román srácnak gőze sem volt róla hogy jövök, így felajánlotta hogy várjak, ugyanis a többiek épp egy helyi kocsmában szülinapoznak. Beszélgettünk egy kicsit, és kiderült hogy tulajdonképpen két lányt kivéve a szálloda összes pincére magyar, és hajós előélete van. Hmm, van egy tippem miért is ide kerültem be... ugyanis az ügynökségem csak feltette a portfólióm egy tárhelyre, ahol hotelek válogattak közülünk. Tehát egyébként ők választottak engem. Amint visszatért a csipet csapat köszöntem mindenkinek, aztán megkaptam a szálloda egyik legkissebb szobáját, mondván hogy a munkás szállások közül még nem készítettek elő egyet sem. És hát este fél 2-kor végre álomra tudtam hunyni a szemem.
A következő napom hideggel, és szemerkélő esővel indult. Kikecmeregtem az ágyból, reggeliztem, és tettem egy sétát St. Mawesben. Nagyon nyugodt út volt, lassan gyalogoltam, megnéztem a helyi várat, egy pár pofás kis utcát, leültem figyelni az öbölt egy öreg, látszólag sebtében eszkábált padról. Ezt követően vettem egy halom chips-et és leültem tv-zni. Ez is érdekes és tanulságos volt mert rájöttem hogy itt, minden olyan műsorban ahol pénzt lehet nyerni, azt nem a játékos kapja meg, hanem felajánlja egy általa kiválasztott jótékonysági szervezetnek. Nem viccelek.
Nap közben alig találkoztam valakivel a hotelból, ami részben azért is volt mert itt nincs olyan komoly társasági élet. Nincs annyi stressz, és az alkohol sem olyan olcsó mint a hajó crewbárjában, ezért az italozás sem túl gyakori elfoglaltság. 

Huszadika – az első munkanapom. Reggel és este dolgozunk mi pincérek, a reggelinél és a vacsoránál, én egyelőre összesen csak napi 6 órát, mivel még training-em van. Semmi bonyolult nincs csak még kicsit be vagyok tojva. Reggel ugyanaz a menü, az esti meg hetente ismétlődik. Ezen az első napon végig a restaurant Supervisor-ral, Atillával futkostam, aki megmutatta mi hogyan megy az étteremben. Szokásos dolgok, kávégép, hűttő, melegételpult, mosogató, sorrendek, egyebek. A vendégeink többsége idős britt házaspár, akik egy kicsit maguknak valók, de egész barátságosak. A munkatársaim is jófejek, de nincs az a nagy csapatszellem. Az Attila – egyébként már komoly helyi tapasztalattal rendelkezik, ő 35 éves- szintén rendes volt velem, sokat mesélt a skóciai és amerikai munkáiról, meg a Shearings Hotels vállalat szállodáiban átélt tapasztalatairól. Kiderült hogy később kérhetem azt is, hogy helyezzenek át máshova, de a vállalat csak hasonlóan eldugott -vagy még eldugottabb- vidéki hotelekkel foglalkozik szóval ezt egyelőre hagyjuk, főleg hogy itt jók a körülmények. Bankszámlát és a TB-t nekem kell majd megcsináltatnom ebben a közeli városban, Truro-ban, ha lesz időm és szabadnapom, egyébként meg addig kézbe kapom a fizum egy kis késéssel. Az elsőt elvileg jövő hét csütörtök után. A szállást ebből vonják. Kaját reggel és este kapok miután a vendégek végeztek. Itt sem olyan mint otthon, de nem vészes. A britt föld és a víz is jó minőségű, de persze más, így az ételek is mások.

Rita a litván étterem manager a mai műszakom után odajön hozzám, közli hogy már egész jól mennek a dolgok –holott még nem vagyok biztos magamban-, és holnaptol már megkapom én is a saját asztalaim. 6 asztal, 14 vendég, ami a Carnival után már nem kéne hogy nehézséget jelentsen, de meglátjuk hogy teljesen egyedül mire leszek képes.
Szóval így néznek ki a dolgok jelenleg a britt sziget ezen eldugott csücskében. Sok tervem van még hogy innen merre hova tovább. De az még nagyon a jövő zenéje, előtte meg kéne tanulni hotelpincérkedni itt a földön is. És persze most is ott van a lecke amit ennek a helynek meg kell tanítania nekem. Minden esetre örülök hogy ismét külföldön lehetek és visszakaptam a hitem. Most már csak bátorságra van szükségem, és ahhoz a félelmeimen át vezet az út.

2012. június 13., szerda

Néma Zene

Párizs külvárosában, a repülőtérhez közel, egy All Seasons hotelben ücsörgök. Itt már Magyar idő szerint folynak a nappalok és az esték - így tudom hogy az enyémeimmel egy időben fekszem. Ez jó.
Minden ami alig egy napja történt pedig olyan homályos. Tudom hogy a Gábor még ott van, de nem úgy érzem mintha a föld másik felén lenne. Inkább úgy, mintha egy világokat összekötő térkapu túlfelén, egy másik bolygón. Az amerikai emlékek hihetetlennek tűnnek, és az egész tényleg olyan mint egy álom.

Június tíz, este 22 órakor, indiai Lido matre'd-m, Valerian odajött hozzám, és szólt hogy jelentkezzek ki a rendszerből, véget ért a munkaidőm. Ott utoljára megcsináltam amit 8 hónapon át minden áldott nap tettem - clock out. Most tényleg vége. 8 hónapon át szabadnap nélkül minden reggel felkeltem és ha jó volt, ha nem, csináltam mint a gép. Pedig néha fájt. És holnaptól egyszer csak megáll az egész. Nincs több rohanás, félelem a főnököktől, hatalmas nyomás és stressz. Kimentem egy cigire, a kezeimbe temettem az arcom - nem sírtam csak átrohant rajtam a döbbenet, és a megkönnyebbülés. Olyan béke ért el, mintha épp a mennyek felé gyalogolnék, mindent a hátam mögött hagyva.
Este még összepakoltam mindent, felkészültem a következő napi rohanásra, aztán felmentem a crew bárba. Elbúcsúztam a tengertől, a hajó részeitől... Ensenada-t is bámultam vagy egy 5 percig a hajóról mikor utolszor elhagytuk. Mélyen a fejembe véstem a hegyeket, a házakat, az illatokat - varázslatos pillanat volt. Ebben az utolsó pár napban is megtanultam valamit - azt hogy mekkora kozmikus élmény valamit -talán- utoljára látni.
Este a bárban a Pistivel még behúztunk pár italt. Jó volt tudni hogy együtt megyünk - mint ahogy együtt jöttünk is. A szerződés minden egyes napját együtt toltuk végig, beleértve még a Miami-be tartó repülőutat is az elején. A Gábor majd 25.-én jön haza, utolsóként a csapatból. Ott este még beszélgettünk egy kicsit- Ő szerencsére összejött az egyik tündéri entertainment-es csajjal, tehát nem lesz olyan borzasztóan magányos az uccsó pár napja. Szóval ott álldogálltunk, Ő, Én meg az Ashley, és megjelent a kedvenc énekesnőm is. Emlékszetek talán még a kis love affair-omra. Egész végig tudtam hogy Ő az akitől még el kell búcsúznom, de nem voltam képes rá. Először egyébként -mivel később jöttek fel mint én- vissza is mentem a kabinba. Úgy döntöttem egyszerűen csak eltűnök, de a JóIsten nem így akarta, mert hamarosan felhívott a Gábor, hogy hol is vagyok már.
Szóval este még meg is ölelgettem a kis tündérkémet. Nem tudom hogy még bele van e zúgva az olasz srácába, de most mindegy is. Rajtam minden esetre biztos átlátott, mert hát ilyenek a nők. Amikor ránéztem tudtam, hogy lehet soha nem látom többé mint ahogy sok mást sem. Búcsúzóul kaptam egy csókot.
Ez jó volt, de picit meg is tiport, főleg hogy épp rengeteg érzelem mocorgott bennem. Mielőtt elmentem hagytam neki egy ajándékot amit elvileg meg is kapott az este. Egy fésűkagyló, benne egy felirattal:
"We all look up to the same sky."
Következő nap rengeteget rohantunk a papírokkal mire le tudtunk szállni. Mindent leadni, tisztán hagyni a szobát, átvenni a fizetés maradékát, és ilyenek. Rengeteg embertől kellett elbúcsúznom, sok ölelést cseréltem. "Légy okos, és ne jöjj vissza" - intett Eduardo, a Brazil pajtásom, és még sok mások is. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a Carnival biznisz már nem a régi. Ellenben rengeteg barátom lett, a végére már még a mosogatók, a takarítók, sőt a secu-sok is név szerint köszöntek el, és búcsúztattak. Végül aztán amikor minden megvolt, délelőtt 11-kor a gangway-hez kísértek minket, és lesétáltunk. Egyszerű pillanat volt. Az élet nagy pillanatai alatt nem megy hősies muzsika mint a filmekben. De persze mégis...
Még benéztünk egyet Long Beach-re, hogy ott is meglegyen a búcsú, aztán hosszú ücsörgés következett míg felvett minket az airport shuttle.
Előtte még visszasétáltam a hajóhoz, néztem a fedélzetet a távolból. Akkor már bőven ment az őrület, takarítottak a lidón, cserélték az ételeket a line-on, mindenhol feszült munka folyt. Mindenkit lekötött a rohanás - tudtam milyen érzés az, és azt is, hogy már nem kell osztoznom velük ebben. De mintha nem ledobtam volna ezt a terhet - inkább hozzámnőtt, s most kitépték belőlem. Néztem a dohányzót, láttam a folyosókat ahogy sétálok rajtuk, ahogy kilépek a fedélzetre és körbenézek. Be kell vallanom ez valóban életre szóló élmény volt. Úgy érzem a lelkem egy része ott maradt a Carnival Inspiration-ön, valahol a vaskos acéllemezek között. Amikor a busz elindult és távolodtunk, egy messzi híd tetejéről még megláttam a távoli, aprónak tetsző hajót. Sokáig néztem, mígnem az út elkezdett alattunk lejteni, s a kislány végleg eltűnt a horizonton.

A reptéren kiderült, hogy valamilyen baleset miatt a gépünk 3 órát késik, így a csatlakozást is késsük. Persze az Air France mindent áll - a hotelt Párizsban, és még egy kaját is a terminálban (az új csatlakozást következő nap reggelre tették párizsi idő szerint). Szinte teljesen végigaludtuk a 10 és fél órás utat az Atlanti Óceán felett. Ahogy a gép leszállt Franciaországban, éreztem hogy átmentünk a térkapun. Dús bokrok, cseréptetős kis házak, madárcsicsergés. Otthoni autók, csöndes elegancia mindenütt, komoly emberek. Esküszöm nektek, hogy az Amerikaiakat arcról fel lehet ismerni annyira mások. A vonásaik, a mimikájuk. És ugyanez igaz az Usára is. Egy teljesen más világ, más illatokkal, és benyomásokkal. Otthon nincsenek széttetovált fiatalok, latin csajok, ezerféle színbe öltözött feketék, Camaro-k, mérföldekig egyenes utcák. Ez már nem az Angyalok Városa. Ahogy visszajöttem olyan érzésem volt, mint amikor az ember befejez egy regényt. Mintha az egészet csak olvastam, vagy a tv-ben láttam volna.
És most itt ülünk a Pistivel, szabadok vagyunk, van ablakunk, vannak illatok - és tudjuk hogy kezdeni kell valamit azzal amit megtanultunk.

De persze messze a vasba zárva még mindig ott egy másik világ. Ahol ezernyi ázsiai dolgozik az életet feladva valamiért ami talán több mint bármi más. Ahol a Gabi valószínüleg épp készül felhívni az Ashley-t egy reggeli szar shift után. Ahol a Mateusz épp cipőt húz hogy ismét felfedezzen valamit Catalinán. Ahol az Alina csábosan felel a vendégnek a room service telefonján, aztán leteszi és visít: "unooom... haza akarok menniiii". Ahol a mess-ben bűzös olcsó főtt húsok szagával eltellve indiaiak és indonézek kiabálnak a napi meccs eredményét látva. Ahol a Clarissa épp a reflektorok fényében énekli át a hajót úgy hogy beleremeg a mindenség.

Kinézek az ablakon, itt csönd van, de bennem ott a zene. Párizs fényei tükröződnek a felhőkön. És most értem meg mi is az az Inspiration. Sokkal több mint gondoltam. Nem végeztem még semmivel.
Csak most kezdek.

2012. június 9., szombat

Azok Akiket Megígértek


Szolgálat

„Azért beszéltem ezeket néktek,
hogy békességetek legyen én bennem.
E világon nyomorúságotok lészen; de
bízzatok: én meggyőztem a világot.”

János 16,33 (Károli Gáspár fordítása)


Június harmadikán, ebéd után ülök a kabinomban, várok még egy negyven percet, aztán beszélgetek a hotel director-ral. Srácok, az Úr úgy adta, hogy a szerződésem utolsó pár hetét nem könnyed dolgozgatással, meg fél órás késésekkel lazítom végig, ahogy az sokszor lenni szokott. Az Alázat amit megismerni jöttem, nem adja olcsón magát – minden csepp hitemre szükségem van.

Beszélek kicsit a történésekről is. Most már pár napon belül egy-két srácot kivéve mindenki akit ismertem amikor ide jöttem elmegy. Az előző bejegyzés óta elsőként a Radoslav ment el, aki a szerződésem első pár hetében az egyik első pajtásom volt. Vele meg a Nikóval igazán lehetett bulizni, ez a két Bulgár király mindig megtalálta az élet habját. Utoljára amikor a hetedik emeleti kijáratnál találkoztam vele egy korai reggelen nagyon fáradtnak tűnt. A szemei azt üzenték: elég volt – előtte is napokig mondta, hogy már semmi sem foglalja le igazán, egyszerűen csak haza akar menni.
„Have a nice life!” – Legyen jó életed! – Így búcsúztam el, ahogy mindig elbúcsúzunk a távozóktól. Olyan itt egy szerződés mint egy élet. Ahogy ide kerülsz szinte el is felejted mi volt előtte, ahogy a kétségbe esés és a küzdelem magába szippant. Aztán a vége fele megnyugszik a lelked, érzed hogy közel van már a vége - meghalsz és újjászületsz, miközben utoljára kilépsz az acéllemezek közül. Ilyen az élet is. Őt követte még egy halom ember, legutóbb Olexander, a Dani, meg az Ievgeni mentek el. Emlékszem mennyiszer hallgattam végig az Alex orosz akcentusos tört-angol dumáit a hajós élet alatt átélt szenvedéseiről – tisztelet részemről hogy végigküzdötte az utolsó napig. Dani – egyetlen szerb magyar housekeeper-ünk már rutinosan, második alkalommal hagyta el a hajót. Táskában egy halom adó mentesen vett cigivel és szesszel. A búcsú buliján még találkoztunk vele a dohányzóban, ahol meglepetésemre elővett egy ásványvizes palackot és töltött.
- Hazai barack
Nem szeretem a pálinkát, de amit az ad, azt semmilyen grey goose vagy bombay sapphire nem adja vissza. Hét hónapja nem vettem magamhoz semmi magyar ételt italt nem hogy pálinkát – majdnem meg is könnyeztem a pillanatot. Ukrán Valerijánk is velünk ivott akinél a náluk főzött házi vodka felett is győzni tetszett a pálinka – az északi nők véleményére pedig ilyen tekintetben mindenképpen adni kell. Egyébként ő is holnap megy el a hajóról, tegnap még megölelgettem. Tündéri, jópofa kis csaj, ő is hiányozni fog. 

Deck cleaning. Az utolsó pár méter

Munka tekintetében is megtörténtek a végső változtatások. A night shift-nek ezennel hivatalosan is vége, már egy hete a bistro team-ben vagyok, tehát a tizediken az önkiszolgáló étteremben dolgozom. Reggel 3 óra szobaszervíz, utána egy nagy 6 órás szünet, aztán délután 4-től este 11-ig orrvérzésig nyomom az asztalok pucolását. Viszont a történet eredetileg nem így kezdődött.
A történet úgy indult, hogy egy békés délutánon egyenruhában végigmásztunk a fél hajón az egyik főnököt követve, aztán lecsüccsentünk a vendég konferencia teremben. Ott arany színű nyakkendőben, és kifogástalan külsővel megjelent az amerikai (Louisiana-i állam polgársággal rendelkező de az akcentusa szerint eredetileg dél amerikai) senior Matre’d – Fernando. Az ukrán srácok, Ivana, Gábor, meg Én ültünk ott, mind bambulva a meglepetéstől, de nem hagyott sokáig kételyeket nekünk. Előadta hogy a régóta beharangozott 3 Waiter Service System mostantól a hajón is él, és mi vagyunk az elsők akiket hivatalosan is előléptet assistant team waiterré. Ez azt jelenti, hogy a dining room-ban fogunk dolgozni, az alap fizetésünk nagyobb, valamint mostantól jutalékot is kapunk a dining room-ban lévő vendégeink után. Jól hangzik elsőre, azonban mindenkinek gyorsan lezsibbadt az arca mert tudták ez mit jelent. Mehetünk egy pár száz dollárral többért minden este meghalni a dining room-ba, a szerződésünk maradékában. Mondanom sem kell hogy a későbbiekben ez azt eredményezte, hogy az ukránok például dobták a láncot, és visszautasították a promóciót. Hatalmas balhé támadt, a Matre’d-k (a Fernando-t kivéve) mind nagy patáliát csaptak. Megígérték hogy ha bárki vissza meri utasítani a promóciót az mehet a crew mess-be dolgozni, és nem kap több szerződést a Carnival-tól. Erre, a sokat látott Bogdan is bedobta a kulcsot. Ez a román srác –harmincpáréves pasas inkább- rengeteg helyen dolgozott már az USAában, manager-i pozícióban is volt. Csak valamilyen, a román útlevéllel és vízummal való gond miatt jött ide, hogy aztán visszajöhessen Amerikába a régi munkahelyére. Ezt az álmot viszont eldobta a vele szemben mutatott tiszteletlenségek miatt – be kell vallani egy igazi tökös srác volt. Meg is értem, ha én Amerikában évekig több ezer dollárt kerestem milliónyi cégnél, akkor ne bánjanak így velem. De ez Carnival, ez egy hajó, ahol a főnököd a császár, az ő főnöke pedig legalább egy isten. Az isteneknek pedig áldozat kell, és a főnökeink abszolút eszerint járnak is el.

Utca

- Majd csak összehozom valahogy...
Mondta ahogy kint cigizgettünk - éreztem a hangjában a bánatot, még ha nem is volt nyilvánvaló. Következő nap a koraiakkal szállt le, el sem tudtam köszönni tőle.
Ő volt a 3 man system egyetlen áldozata, utána a többiek már mind belementek a dologba. A történet pikantériája az, hogy egy cruise után ki is vettek minket a dining room-ból mivel új pincérek jöttek a hajóra és kellett nekik station. Szóval Bogdan-t teljesen feleslegesen rúgták ki, és teljesen feleslegesen erőltették a mi előléptetésünket is – amiről alapvetően azt gondolom, hogy vezér kari nyomásra tették. Minden európait megpróbálnak előléptetni mielőtt végez a szerződésével. Mert tudják hogy nem jövünk vissza ebbe a mocsokba, nem ázsiaiak vagyunk akiknek más választása nem akad. Akik lehúznak 2-3 évet mosogatóként a szutyokban hogy ezer dollárért pincérkedhessenek utána. De erről is sokat írtam. Mindjárt más dolog, hogy van egy Iphone 4s-ed a kis Indonéz névtelen szigeten a rizsföld melletti kunyhóban, mint Európában.
Vissza a történethez: a dining room-ban lenyomtunk egy 4 napos cruise-t. Az első napon úgy sétáltam be, mint aki háborúra készül. Tudtam hogy vér és verejték vár ott, még emlékszem az ott töltött két hetemre régebbről. Akkor még nem tudtam hogy csak 4 napot kell kihúznunk, úgy készültem hogy ott küzdöm végig az uccsó fél hónapom. A head waiter-em egy I Gusti nevű indonéz pasas volt. Orlin és Kittisak után felemelő volt vele. Alacsony de tipikus komornyik képű idős komoly, sejtelmes mosolyú pasas, igazi hidegvérű pincér. Egyetlen egyszer sem kiabált velem, és mindig nyugodtnak tűnt. Itt már 3 man system-ben voltunk tehát nem egyedül voltam vele a 38 vendéget kiszolgáló station-ben, volt egy fülöp, Edwin nevű team waiter is. Állandóan rohantam és izzadtam, de sokkal könnyebb volt, mert nem kellett minden egyes fogást, kávét, kiegészítőt egyedül behoznom, megoszlott a munka. Viszont itt nem húsz vendég volt mint régebben. Az amerikaiak nem változtak. Jönnek, esznek mint a gép, és elhúznak, nagy ricsajjal. A második estém tökéletes káosz volt. Már előre bejelentették hogy gond lesz a hajón a vízszolgáltatással. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első sitting vége felé az egész konyhában elszállt a víz. Nem működtek a kávé gépek, a csapok, és a mosogató sem. A hatalmas őrületben berohantam a dísz tányérokkal, hogy hátha valahogy meg tudják tisztítani őket. Gusti nagyon nyugodt volt ekkor is. Azon hogy elszállt a víz csak nevetett - mert hát mi mást lehet kezdeni. A dining room-ban közben egymás állomásáról lopkodtuk a kávét hogy fel tudjunk valamit szolgálni – és ment is, a vendégeknek semmi sem tűnt fel. Egy ilyen helyzetben szerintem az Orlin már sikító frászt kapott volna. Na de a lényeg: beérek a showplate-ekkel a mosogatóhoz, és elhűlve tapasztalom, hogy a hotel direktor, az FnB manager és az egyik asszisztense feltűrt ingujjal, dísz egyenruhában, a szutykos mosogató fiúkkal kézzel sikálják a tányérokat. Hihetetlen jelenet volt, látszik is hogy már nem egy Richard féle FnB managerünk van.

Cabo partjai még régről

„Különben is, a hotel direktor amerikai. Minden amerikaiba bele van nevelve, hogy ha a procedúra sérül, pozíciótól függetlenül be kell állniuk a sorba. Ezért lehet őket mozgatni, fanatizálni, fegyvert adni a kezükbe.”
Válaszolja Valerija, a housekeeping-es supervisor havercsajszim, amikor mesélem neki a történetet. Abszolút igaza is volt, és ez működik. A hotel igazgató komoly tiszteletet vívott nálunk ezzel.
 Minden esetre a 4. nap után elhűlve tapasztaltuk hogy nem kaptunk új station-t, és a kinevezésünk oda, de legalább nem kell a dining room-ban haldokolnom a történet végéig. Slussz poén, hogy ezért a cruise-ért már végre kaptunk jutalékot, így a fizum ebben a két hétben kétszáz dolcsival több volt. Kis bevásárlás még haza út előtt?

 Az utolsó két hetem másik nagy története, az alázatért való véres küzdelem, mely úgy tűnik végre békével zárul. Ahogy a haza út közeledett kezdtük egy kicsit lazábban venni a dolgokat, amire a Zvonimir rögvest felkapta a fejét. Egyik napról a másikra megjelentek a room service nyomtatójából a Bad performance-ek, és mindenki kapta a büntetéseket halomra. Ez az őrült pasas elhatározta hogy rendbe tesz minket. Sokat megtudtam róla is az utóbbi időben. Éjjel részegen hívogatja az operátort hogy minden rendben van e, ázsiai csajok után lófrál, elküld minket szünetre majd 5 perc után visszahív, össze vissza írja a beosztásokat. Még nem kapta meg a teljes előléptetését és hatalmas a nyomás rajta, főleg hogy mióta eljöttünk Tampából, a room service rating az utolsó a flottában. Ez a pasas lassan összeroppan, a hangjából harag és félelem szól amikor egy egy stresszes pillanatban hozzánk kell beszélnie.
„ Túl sok stressz-t adsz át mindnyájunknak ezzel a rengeteg pánikkal!”
Morogtam rá egy nap amikor felhúzta az agyam. Azóta bevett szokásává vált hogy amikor osztja a büntit így szól:
„I’m calm, I’m not talking loud...” – „Nyugodt vagyok, halkan beszélek...”
Ezt mormogja a fogai között.
"Nagyon jól tudjátok hogy a saját horvátjaimat is kirúgom ha kell. Nekem a munkában senki sem kedves. Még én magam sem."
Milyen lelki sérülései lehetnek egy embernek aki valami ilyesmit mond? Sajnálom őt, nem egyszerű az útja, de akkoriban a saját utam kicsit jobban érdekelt.
Egyetlen hét alatt sikerült 5 bad performance-t kiosztania nekem és a Gábornak, a két utolsó magyarnak, aki nem mondott fel és még állja a sarat. Minden apróságért. Nem szólítottad nevén a vendéget, nem írtad a logot, késtél 5 percet, le mertél ülni a munka idődben, és hasonlók. Még az FnB manager-hez is behívott minket, aki félig egyenruhában, és mackó naciban meg sport cipőben fogadott minket, aztán előadta hogy ha ezt így folytatjuk akkor hamar véget ér a történet, és kirúgnak, még ha csak pár napunk is van hátra. Na de pont ez az. Pár napom van hátra akkor minek tipródni a lelkünkön? Az FnB tisztán látta az aktánkban a büntipapírokat, de sajnos egyetlen good performance-sem volt ott. Ez volt a baj. Azt nem látta hogy az operátor csajok jelentése szerint a night shift-ben minden este két ember munkáját csináltam. Vagy hogy a crew mess-ben miután elmentem a Luka két hétig minden nap szólt amikor ott ettem, hogy menjek vissza mert ez nem állapot. Vagy hogy a Jusuf (Matre’d) külön odajött hozzám és a Gabihoz is hogy gratuláljon, mert mindkettőnk headwaiter-e nagyon elégedett volt. Vagy hogy ha segítség kell lent a nagy station-ökbe akkor kizárólag engem meg a Gábort hívják le segíteni.
Ezeknek tudatában, látva a Zvonimir vigyorát miközben osztotta nekünk a szart elhatároztunk, hogy visszavágunk. Ezt a szegény közepesen teljesítő embert - akit le kellett váltani a céges főnökök hajón való vendéglátásakor mert úgy félt, hogy remegtek a kezében a tányérok és nem tudott felszolgálni...  – nos igen könnyű eltaposni. Minden erkölcstelen dolgot amit velünk tett csak összegyűjtjük egy levélben. Ezt megírjuk a carnival office-nak Miami-ba, és a staff captain-nek a hajóra. Emellett akár még fogom magam, és a crew bar-nál lefotózom amikor az új kis indonéz pincérnő barátnője körül ugrál és mondjuk elküldöm a feleségének facebook-on. És akkor ez az ijedt fejjel rohangászó instabil állat összeroppan.
Egyik este, amikor sötét tervünk kiagyalása után visszajöttem a hajóra, és leültem egy cigarettára hirtelen rosszul lettem. Úgy éreztem magas a vér nyomásom, fáj a fejem. Félelem volt bennem, valamitől. Utána jöttem csak rá, hogy a gyűlölet tépázott meg – érzékeny vagyok az ilyesmire. Nem lennék jó eltipró. Ahogy a távolban lebukó napon néztem a Kordilerák láncainál valahogy hirtelen megvilágosodtam. Úr Isten, mit művelek? Ha elpusztítom ezt a férfit, csak ugyanazt teszem amit ő, csak magamat gyilkolom. Ez olyan igazi tudatos pillanat volt, amikor ránéztem a mátrix kódjaira, Isten pedig a karakterek közül rápillantott és azt mondta: „Hoppá elkaptál”. Mert a Zvonimir-ra is visszahat az a sok szörnyűség amit tesz, pontosabban visszahatott volna. Rajtunk keresztül! Ha megírjuk a levelet. Elcsíptem a vonzás törvényét miközben Épp Történt. Szerintem az ilyen pillanatokban lesz világos egy olyan dolog, mint amit Jézus megtett a kereszten. Itt nyer értelmet ez a jelképes tett, és hogy mit is jelent az: megváltani a világot.
„Akkor megírjuk ezt a levelet délután?” – Kérdezett rám a Gabi, mikor az egyik szünetünkben kimentünk cigizni.
„Gábor. Én akkor győzök, ha nem írom meg.” – ezt feleltem, aztán elmeséltem a történetet amikor Péter levágja az egyik katona fülét, és hogy mit felel erre Jézus. Megértette, mert elmosolyodott és megveregette a vállam. Nem arról van szó hogy ezt feltétlenül így kell tenni. Egyszerűen csak arról, hogy az én leckém (küzdelmem, utam) nem a harc, hanem az Alázat. Mert így döntöttem.
A későbbiekben egyébként volt egy konferenciánk a Hotel Dirketorral is. Neki őszintén elmondtam hogy nagyon hálás vagyok a cégnek, sehol nem tanultam még ennyit, és hogy úgy érzem itt nőttem fel – de egyszerűen a cég egyes szabályai nem egyeznek a személyiségemmel. Ennél fogva nem szeretnék visszajönni. Sajnálom a hibákat amiket elkövettem, és igyekszem a munkám rendben befejezni.
„I dont stay for these few days for the money. I stay for my pride.”
A végén mindkettőnket megdicsértek, a pasas azt mondta őszintén tisztel minket. Ennek ellenére ha még egyszer hibázunk kirúgnak, szóval teperjünk. Azóta egyébként alázatosan követjük a szabályokat, nem lógunk el cigizni, és pörgünk mind állat.
Ez a story is jól végződött. Pár napja megkértük a Zvonimir-t hogy engedélyezze hogy az uccsó elegant evening-emen a guest disco-ban bulizzunk. Megvettük előre a csini ruhát és mér készen állunk. Egyből nevetve elküldte a kérvényt, és még azt is megígérte, hogy odaadja a hajós account-ját hogy vehessünk piát  (mert hogy nekünk ilyen kártyánk nincs, a vendégtérben pedig nem lehet cash-el fizetni csak ezzel).
Felnézek a csillagokra, emlékszem még a haragra és az őrületre amit majdnem megtettünk – aztán köszönetet mondok. Mert Isten megtette amit ígért: „...és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell...”

Persze a Zvonimir nem javult. "Dont worry about the scedule" ("Ne foglalkozz a beosztásoddal...") - feleli a két új magyar pincérsrácnak, amikor azok a beosztásukban megadott szünetet ki szeretnék venni. Jah mert jött két magyar srác (András és Lajos). lassan nekik is lekoppan hogy ez nem az a hely ahol ledolgozod a munkaidőd és mész. Ez az ahol fenyegetnek ha valami nem tetszik, meg hívnak a kabinodban hogy menj vissza dolgozni a szünetben.
Erion

A nagy komolyság után pár kellemes poén. Álldogállunk unottan a lidó sarkán, mire a Volodimyr a Cesar-hoz fordul.
„És Panamában milyenek a nők?”
Mire a Latin Amerikai drogbáró pincérünk megszólal:
„Hát úgy... negyven dollár két darab.”
Hatalmas a pasas, rengeteget állatkodunk mostanság, főleg hogy egy beosztásunk van a Gáborral. Nagyon össze nőttünk ebben a pár napban, mindenhova együtt mászkálunk, már azon hülyülnek a hajón hogy bebuzultunk. Persze mindenki ismer minket, már 8 hónapja itt vagyunk.
 Legutóbb a srác a vendég kajáldában leállt dumált egy csajjal. Röpke fél óra diskurzus után a kicsilány megígérte, hogy következő este hozza a nővérét is, és lazulhatunk. Nem foglalkoztam a dologgal mert a vendégeket a nagy buliban nem két pincér szokta érdekelni. Ennek ellenére hatalmas meglepetésünkre a két lány mégis megjelent, és az estét velük töltöttük éjfél után a kiürült színházban. Az idősebb csajjal összebarátkoztam. Vanessa-volt a neve, aki egyébként 21 éves, és az amerikai healthcare-ben havi négyezer dollárt keres. Kicsit lealázó volt, de annyi baj legyen. Ebből is látszik hogy amerikában egy szakma még ér is valamit. Következő nap már egy üveg pezsgővel vártuk őket, készültünk lemenni hozzájuk a kabinba. Csak a Vanessa jelent meg:
- Eltűnt a húgom, de megkeresem, adj öt percet..
Soha nem láttam többé.
Hát ezt benéztük, de legalább volt egy ilyen történetünk is. Előtte sokat beszélgettem vele.
 „Tudod eddig minden vendég csak egy célpont volt. Valaki akinek megcsinálok egy feladatot. Olyan volt minta 8 hónapon át mindig ugyanazok a vendégeink lettek volna. Nem voltak mások, csak rendelések egy papíron, valakik akikkel bájcsevelygünk értelem és mondanivaló nélkül, egy szobaszám, egy medium steak szósz nélkül. De most te itt vagy, beszélgetünk... „
Csodás pillanat volt ez, amikor valamit mélyen belül megtanultam a Tömeg, és a Valaki viszonyáról.


Felébredek az ébresztőórámra. Lassan lemászok az emeleti ágyról, leülök egy pillanatra, fáj a fejem, álmos vagyok és gyenge. Kicsoszogok, élvezem egy kicsit a forró vizet a zuhanyzóban, aztán visszamászok a kabinomba és felveszem az ingem. Felsétálok, eszek egy banánt a crew mess-ben, aztán a folyosó másik végén beszállok a liftbe egy kávéval, megnyomom a tízest. Az egészben tudjátok mi a különleges? Hogy mindez a Csendes Óceán közepén történik egy hatalmas acélhajó belsejében. Hihetetlen, de úgy megszoktuk, mintha csak egy szárazföldi hotelben lennénk. Unottan liftezgetek az óceán közepén...
Fiúk lányok, immáron nyolc hónapja, hogy felszálltam a m/s Carnival Inspiration-re.
Utazásaim során megfordultam Miami city-ben, és Tampában. Jártam a Kajmán szigeteken, nyugat és kelet Mexikóban, Kolumbiában és a Panama csatornánál. Meglátogattam Los Angeles-t, ami nem csak az angyalok, hanem a mexikói latinok, és az ázsiaiak városa is. Jártam a Catalina sziget kísértettnek mondott kopasz hegyei között. Megkóstoltam a Karib tenger vad, és a Csendes óceán vén és békés hullámait. Láttam az éjszakai Mexikó fényeit, Los Angeles vörös ragyogását az éjjeli felhőkön, a hold árnyékát a végtelen tengeren, a felkelő és lenyugvó nap csókját a habokon. Hallottam amerikai, ausztrál, britt, skót, ír, kanadai, dél afrikai, indiai, és új zélandi angolt. Láttam sorsokat és történeteket, isten kártyáit, távol keleti arcokon. Láttam milyen Amerika.
Az Amerika amelyik bután mosolyog rád, belegondolás és a következmények ismerete nélkül cselekszik, manipulál és manipulált. Láttam a tolókocsiba kényszerültek sokaságát, hájas szörnyeket, az embereket akik között már nem születik gyermek allergia nélkül.

Taigetosz

Viszont láttam az amerikát, amelyikben még tudsz hinni. Ahol az álmod nem valamilyen elképzelhetetlen csoda, hanem ott vár téged a szomszéd sarkon. Az embereket akik rádköszönnek az utcán, megérintenek, mosolyognak. Ahol segítséged úgy kapsz, hogy a másik félnek eszébe sem jut hogy hasznot húzzon rajtad, nem hogy még a károdra legyen.
 Megtapasztaltam hogy a hajós élet most is kegyetlen, mint kétszáz-háromszáz-ötszáz évvel ezelőtt. Hogy a procedúra nevében nem számít az, hogy ember vagy-e vagy gép. Láttam embereket sírni és összeomlani, felemelkedni aztán eltipródni. Láttam angyalokat a mocsokban, és ördögöket karfás bársonyszékekben.
Veszek egy sört és körbenézek a crew bárban. Tudom hogy minden – az emberek, a helyek, az arcok – pár nap múlva már csak egy emlék lesz, homályos mint egy álom.
Amikor elkezdtem a blogot megígértem, hogy elmondom milyen jelentést is hordoz hogy pont erre a hajóra kerültem. Az Inspiration. Ahogy az lenni szokott, nem csak az inspirációt, de a demotiváltságot, és a hitetlenséget is megtapasztaltam – egy azonban biztos. Tudom magamról hogy hiába jövök rá mi is a fontos, a lustaságom miatt sokszor szinte szenvedés belekezdenem valamibe. A hajón viszont ez nem így működik. Mert itt hiába nincs kedved, hiába vagy fáradt, hiába roppantál össze teljesen – akkori fel kell állnod és mosolyogva azt mondanod: „Good morning! How are you today? Would you like some iced water?”. Láttam hogy erre képes vagyok, és megtanultam, hogy amikor a legjobban össze vagy zúzva és nem akarod – nah akkor kell tovább nyomni. És akkor úgy érzed majd magad mint én, minden dining room-os este után. Amikor kiizzadva, sántítva kijutok egy cigire és úgy érzem megmentettem a világot.
Amikor először a dining room-ban dolgoztam, egy fülöp headwaiter-em volt. Orlin, talán még emlékeztek. Orlin – ez az apró, morcos, mégis imádnivaló sunyi vigyorral ellátott pasas- soha nem akarta, hogy várjak a pincérek között a sorban, amikor bemegyek a szakácsokhoz a főfogásokért. Mert akkor hatalmasat késünk. Mindig azt akarta hogy ugorjam át a sort, és a kiabáló manager-ek ellenére is csak nyomjam, és zúzzam, és hozzam és vigyem ami csak kell. Ha lehetne egy tanácsom azt tanácsolnám, amit ő mondott nekem.
„Jump The Line”
Ugord át a sort és menj. Nem arról van szó hogy bárkin is át kell gázolnod, mert akkor magadba taposol. Egyszerűen csak felejtsd el a kifogásokat, és légy ott ahol lenned kell.
 „Itt cselekedhetsz, ez csak egy hajó. Még két hét és talán soha többet nem találkozol senkivel.” – mondjuk mindenkinek aki épp nem mer odamenni egy lányhoz-sráchoz, elrugaszkodni a stílusától, vagy csinálni valami merészet. Én pedig ennek mintájára azt mondom nektek:
Itt cselekedhetsz, ez csak egy bolygó. Még pár évtized és talán soha többet nem találkozol senkivel.
Nem tudom mi lesz ezek után a jövő de legalább elindult a cangám, és remélem már egy darabig nem esik le a lánc. Annyi gondolatom volt, annyi mindent tanultam, és sok szépséget láttam. Talán egyszer mindent részletesen összeszedek. Tudom hogy amikor az ember lelkesítő dolgokról olvas úgy érzi hogy mindenre képes, aztán amikor megpróbálja kudarcot vall. Ismerem milyen ez, és ez teszi nehézzé az életet. Mert mindegy milyen könyveket olvasol, nem váltódsz meg, és gazdag sem leszel 3 nap alatt. És elbuksz. Én ehhez azt a képletet adnám, hogy:
Egy: Csak csináld! Amikor úgy érzed nem megy tovább, nah az a jel hogy nyomjad csak.
Kettő: Add fel a végeredményt, tudd mi az álmod de felejtsd el. Ne a közted és az elképzelésed közti távolságot nézd, hanem a lépéseket figyeld, és élvezd ahogy megteszed őket. Aztán majd kikötsz valahol, és hidd el a JóIsten tudja hogy hol lesz jó kikötni.
Tudom nem egyszerű, én is általában összeborulok először ha nem megy a dolog.
De soha ne hidd hogy nem lesz ott vér, mert lesz! Lesz, hadd legyen, ahol vér van ott élet is.

Nagyon várom már hogy ismét otthon legyek, hogy érezzem az otthoni illatokat, ízeket, lássam az öreg épületeket és a még öregebb erdőket. Tudom hogy Magyarországon hamar megunja az ember az életet, rágódik a politikán, a kissebb nagyobb dolgokon. Úgy látjuk a nemzetet mint egy karosszékben ülő öregembert aki csak zsörtölődik de nem tesz semmit. Nem állok sem a szélsőségek sem a békésen ücsörgők oldalán – de én még hiszek Magyarországban.
Nem is: a Magyarban. 

Se íj se pásztorbot

És nem is az országból hiszek, mert régen sem volt ország csak hit, lovak és íjak.
Itt vagyok Amerikában de mindegy már hogy hova megyek, mert ott lesz az egyik oldalamon Jézus – tudom ez olyan hittan tanáros duma. De higyjátek el, ez nem az a jézus aki német parfüm modellként barna ápolt szakállal lepedőbe burkoltan áll – hanem az igazi! Az olajbarna bőrű, elálló fülű, nagy orrú, göndör kénfekete hajú zsidógyerek, aki hamiskás mosollyal a bajsza alatt pofátlan módon így szól Jeruzsálem kapujánál: „Na hozzatok egy szamarat, a fenekem alá.” – mire az egyik tanítvány: „De minek Mester?”
„Hát mert a próféciában is úgy van, hogy így vonul be a messiás, hát de nem?”
De nem csak Jézus, de itt van Árpád vezér és az összes Magyarok, nem fehér de alacsony sebes lovon. Nem is nagy barna lobonccal meg Kossuth bajusszal, de mandula vágású szemekkel, hun vonásokkal, kezében kantárral – eltökélt pillantással, mint aki soha nem veszít. És még a talpig páncélban lovagló Béla, akiről bár olvastál, de soha fel nem fogtad mit jelent az ha a király a katonái között maga is csatába megy, és még sok mások. És ne azt mondják mások hogy: „ez is csak egy magyar...” hanem hogy: „A Magyarok Nyilaitól...” - ugye tudjátok?



Lassan eljöttek az utolsó dolgok. Az utolsó küszködések a reggeliztetésnél, az utolsó naplemente Los Angeles partjainál, az utolsó ingyen vacsi. Legnehezebben talán a Catalina szigettől búcsúztam, aminek a békéje sokáig hiányozni fog. Besétáltam még egyszer utoljára, némán megáldottam a szigetet, bámultam a csodaszép hegyeket. "Hiányozni fogsz!" - szólt az mp3-ból egy random generátor által kiválasztott zene, és tudtam hogy ő is elbúcsúzott tőlem.Hogy a jövőben mi lesz? Nem szeretnék még karriert, sok pénzt meg nagy villát drága kocsival. Most utazni szeretnék, minnél több helyen dolgozni és sok mindent látni. Többet megtudni magamról. Aztán majd lesz ahogy lennie kell.

Még egy utolsó pár pillantást vetek a hajóra – „megcsináltuk kislány” – mondom neki, aztán elköszönök. Úgy ahogy mr. Wilson mondta amikor azzal fenyegetőzött, hogy kirúgnak minket ha nem jól dolgozunk, még valamikor nagyon az elején. Hogy is volt? Jah igen.

 Bye bye Charlie.