2012. szeptember 27., csütörtök

Emberi dolog




Újra vízen
"Megrepedt nádat nem tör el, a
pislogó gyertya belet nem oltja ki, a
törvényt igazán jelenti meg."

 Ésaiás Könyve 42,3 (Károli Gáspár fordítása)


Reggel a dombok fölött felragyogó meleg napfény köszönt, délutánra mégis szürke és fátyolos lesz az egész. Fény hiányában valahogy elvész minden motivációm, de mire unalmamban ledőlök aludni újra kisüt a nap. De ekkor már megsértődök rá, és inkább pihenek, aztán összeálmodok mindenféle baromságot, ahogy azt a délutáni szunyákon szokás. Nagyjából így telnek a napjaim a reggeli és esti műszak között, és ez picit azt az érzést kelti minta a nap csak abból állna hogy a reggeli után várom az esti műszakot, és fordítva. Talán ez az egyetlen probléma itt. St. Mawes egy pici falu, ha megerőltetném magam találhatnék itt magamnak programot, túrázhatnék például. De mégsem olyan min egy városban, ahol lehet kávézgatni, bulizni, sétálni a zajban. Ez persze előnyös is, spóroláshoz ideális. Ha kimegyek, és nem csak a sarki boltig megyek el, akkor az a szokásos nagypapás programom. Kiülök az öböllel szemben egy padra, elszívok egy cigit, zenét hallgatok, bámulom a tengert és elmélkedem. A srácok néha edzenek nap közben, egy-két hetente elmegyünk egy közeli bárba este ha van program, sörözünk, iszunk pár rövidet meg csekkoljuk a (helyi skálához képest) csinos lányokat. Ezekkel együtt azért mégis van egy kis remeteség ebben, ami lehet hogy nem is jött most rosszul, mert ismét közeledek az életem egy szakadékához, amin túl valami ismeretlen vár. 

Fiúk lányok, megvan minden ami kellett, már csak dolgozni kell! Ez alatt azt értem, hogy többnyire sikerült elintézni a britt munkához elengedhetetlen valamennyi papír munkát. Blogok száza ír ezekről a lépésekről, nekem egyik sem volt tökéletesen kielégítő szóval pár tő mondatban én is leírom mi hogyan van. Noh.
Nyilván először a munkáltató számára fontos papírok kitöltése történt meg. Ilyenek a szerződés, és a különböző oktatásokról szóló igazolások, mint a tűz és baleset védelem, cég által biztosított felszerelés átvételéről szóló elismervény, blabla. Ezt követően a helyi körzeti orvoshoz is regisztráltunk. Ehhez semmi sem kell csak az útlevél, és nem rossz ha ott vannak az egyéb személyes igazolványok is, illetve kell hogy legyen egy angliai címed a környéken. Két szelet papírt kell kitölteni amin még azt is meg lehet adni, hogy egyenként mely szerveidet szeretnéd a halálod után orvosi célra átadni a szerető britt polgároknak. Erre egy hétre, el is juttatnak a megadott címedre egy papírkát, amin megkapod az NHS számod – ha bajod van ez alapján azonosít be a doki. Természetesen ez azért van mert a nemzetközi társadalombiztosítás itt is külön van, mint amcsiban, a dokit meg csak akkor érdekli ha kérdésessé válik hogy kinek is kell fizetnie például a lábad gipszeléséért.
Újabb lépés volt a bankszámla és a TB, avagy a Nemzeti Biztosítási Szám (NINo) kiváltása. Bankszámlát a Lloyds banknál csináltam, mivel ők nem kérik hogy legyen meg a NINo szám, és nem tesznek fel annyi kérdést mint állítólag máshol. Tudni kell hogy Angliában egy angol sem szereti szétdolgozni az agyát. Pont ezért itt elképzelhetetlen az olyan bankrendszer mint otthon, ahol az egész olyan mint egy McDonalds. Húzol egy számot, mész a pulthoz, az ügyintéző meg megállás nélkül fogadja az emberek sokaságát. Itt minden bankban időpontot kell kérni, méghozzá többnyire egy hétre előre. Megkapod az időpontod, szépen nyugisan megérkezel rá, egy ügyintéző fogad, és lecsüccsentek békésen egy napos szobában, egy számítógép mellé. Ezt követően olyan részletesen elmagyarázza neked a bankszámlád (vagy egyéb választott szolgáltatásod) minden paraméterét – az internetes felhasználófelület kezelésétől a különböző költségek és elvek rendszeréig mindent- hogy egy agyrákos csimpánz is megértené. Nagyjából két hétre rá külön borítékban megérkezik a kártya és a pin kód is. Ez a lassú bankolási procedúra egyébként azt is kiváltotta, hogy itt még a hetven éves nagyik is megtanulták hogyan kell a bakkártyát és az internetes kezelőfelületet használni. És így nincs a nagy tömeg, mint otthon a bankban meg a postán ahol mindenki úgy fizeti be a közüzemi számlákat mint ahogy azt Rákosi idejében is volt szokás. További előny az is hogy itt szinte minden egyszerű bankszámla tökéletesen költségmentes, és a pénzfelvételért sem kell fizetni. Még egyszer mondom: zéró költség. Magyarországon még a kedvezményekért is komoly számlaforgalmat kell felmutatni – de ebbe ne menjünk bele (mindenki tudja hogy ahogy szeszfőzdét a közel keleten, Bankot meg Magyarországon éri meg nyitni). 

Ragyogó reggel Falmouth-ban
A biztosítást (NINo) már állítólag nehezebb elintézni egy nagy városban ahol sok a bevándorló, itt nem volt nagy tömeg. Az első lépés az időpontkérés: egy országos számot kell felhívni. Itt egyszerű angollal megkérdezik kik s mik vagyunk, van e már munkánk, mikor léptünk be az országba, mi az útlevélszámunk, milyen cím alatt lakunk stb, majd kapunk egy időpontot két héten belülre, a hozzánk legközelebbi Job Centre-hez. Ide a megadott időpontban, és egy magyar adókártyával, egy útlevéllel, meg egy munkahelyi igazolással kell megérkezni (amit a munkahelyi manager készséggel elkészít, csak ne felejtkezzünk meg róla – ugyanilyen kell egyébként a bankszámla nyitásához is). Kis pötyögés, pár papír meg kérdés, és újabb egy-két hetes várakozással megjön és aktívvá válik a nemzetközi biztosításunk. Hurrá. A jövőben egyébként egy dologra lesz még szükségem, ez egy mobiltelefon. Itt nem sok hasznát veszem, mert a hotelnél nincs térerő, de később nem lenne rossz. Főleg hogy itt Angliában az ilyen jellegű szolgáltatás nagyon olcsó. Havi húsz harminc fontért már olyan csomagokat foghatunk ki, amilyet aranykártyás otthoni pannonosként maximum három év vállalkozói múlt után (se). Korlátlan lebeszélhetőség, korlátlan sms, korlátlan net. Jah meg kapsz hozzá egy Galaxy-Iphone-Sony-X-S-3-G-8-alfa-amit-akarsz. Szóval nem rossz. Csak sok erre az eső.

Rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem az itteni élettel, és a jövőmmel kapcsolatban amióta megérkeztem. Nem szeretnék megint kisregényt írni, de ezekről is mondok pár szót. Azoknak is fontos lehet akik a jövőben ide szeretnének jönni élni, dolgozni. A maradék meg az agymenésem, azon átugorhattok.
Az első probléma amivel szembe kellett néznem, hogy megjelent bennem a félelem attól, hogy talán itt is olyan mostoha sors vár rám mint a hajón. Hogy végig a saját kis eltiprott-eltipró-felülemelkedő-alázatos láncolatomban kell pörögnöm, ahogy az a hajón is volt. Aki olvasta eddig a blogom annak lehet egy képe arról hogy mit is gondolok. Íme egy remek példa.
„Miért törölgeted így az evőeszközöket? Így nem lesz tiszta és soha nem végzel. Ezért néz ki úgy mindig az egész mint a szar!” – hadarta el lenéző haraggal Rita, a manager-em, amikor másodszor látott evőeszközöket törölgetni. Egyszerűen csak úgy csináltam mint a hajón, nem úgy ahogy ők szokták, meg az volt talán a második napom – nem lehetett közöm ahhoz hogy máskor is piszkos maradt. A feni képlet alapján a jellememből adódó első reakció a hasznavehetetlenség érzése, amikor egy pillanatra elfogadom a tényt hogy valamit rosszul csináltam. Utálok hibázni és ez egy komoly gyengeségem – nem tudom elfogadni ha a hozzám közeli emberek nem elégedettek velem. Ezt követi az a fajta reakcióm, amikor én lépek az eltipró szerepébe, és különböző logikus magyarázatokat adok arra, hogy miért is volt faszág lebaszni engem. Nyiván ez soha nem működik, amikor hirtelen ráébredek arra, hogy a másik elégedettlensége, haragja, nem is miattam, hanem valamilyen saját belső problémája miatt jelentkezik (nyomás a főnökség felől, rossz nap, belső-külső problémák), és ezáltal én nem tudok rajta segíteni, a magyarázás csak ront a helyzeten. Így hogy ezt megértem, elfogadom a viselkedését, ezáltal felülemelkedem. Ez után pedig rájövök hogy senki felett, se nem alatt nem vagyok, és megjelenik az alázat, amikor a szituáció teljes egészével harmóniába kerülve elfogadom hogy a világ ilyen és kész, aztán jön a buddha-i szeretet. És aztán megint megbántódok valamin. Azt hiszem pár embernek furcsa lehet hogy ennyit rágódom a saját agyam működésén, és az érzelmi reakcióimon, de sajnos nem tudok mit tenni. Ez az egész védelmi mehanizmusom a kritikák kezelésében való nehézségeimből fakad.
Ez mindemellett komoly gyötrelmeket is jelent nekem, szóval elhatároztam hogy a jövőben nem fogok, sem felülemelkedni, alázkodni, vagy tipródni, de túllépek! – és azt hiszem ez a megoldás. Egyszerűen csak elfogadom hogy mi az információ tartalma annak amit valaki mond, és aztán úgy csinálom tovább. Ez azért is egyszerűbb így, mert a valóságban soha semmi közünk nincs más emberek érzéseihez. Bár úgy tűnhet hogy kiváltjuk őket, de az emberek reakcióinak –legyen az érzelmi vagy mentális- többsége csak társadalmi reflex, és a valóságnak csak ahhoz a részéhez van köze amit mi magunk bezártunk egy dobozba az egészből, és elneveztük úgy hogy: „Én”. De ennyire ne menjünk bele. Minden esetre happy end a story vége. Tegnap reggel a Rita félrehívott, és elmondta hogy a kezdetem óta sokat fejlődtem, gyorsan és hatékonyan dolgozok szóval csak így tovább. Ez jó kis ego boost volt, és az agyalást is félretehettem kicsit.






Árbócrengeteg
Nah ugorjunk vissza a földre, és feldobok egy másik érdekes témát, az angolokat.
Adok egy kis időt hogy visszatérjünk a paprikáscsirke illatú koradéli valóságba.
Na. Először is az angolokról nekem csak annyi fogalmam van, amennyit a vendégeimből látok. Ennek az az oka, hogy a helyiek nyilván nem is angolok hanem Cronwall-iak! Hát persze (Cornwall Angliának az a délnyugati megyéje ahol én is vagyok). Tudni kell hogy az emberek itt, ugyanúgy mint Wales-ben, vagy Skóciában, erősen lokálpatrióták. Szinte mind erős szeparatista elképzeléseik vannak, melyek szerint nyilván Cornwall különálló része Angliának, az itteni emberek pedig nem angolok, hanem Cornwall-iak – avagy Cornish-ok (a jövőben ezt a kifejezést fogom használni). Ezek a helyi többnyire halász-bányász-földműves- és persze egyéb ipari és gazdasági munkát űző emberek az elképzeléseikkel, és a Britt büszkeség ötvözetével együtt sok esetben abszolút ostoba, gyökér szarrágó faszparatsztoknak tűnhetnek. Na de csak óvatosan a sztereotípiákkal! -  mondtam én is amikor a helyi Social Club-ban (a helyi „lokál” ahogy otthon mondanánk), egy idős itt nyaraló nénivel beszélgettünk.
-„Örüljetek neki hogy nem vagytok indiaiak, feketék, vagy közel keletiek – de készüljetek fel, hogy itt Cornwall-ban még így is előfordulhat hogy a fiatalok részegen megtámadnak titeket.”
- „Itt? Ugyan! A békés délbritt „riviérán” ilyet el sem lehet képzelni!”
Mondtam amíg két hét múlva egy 18 éves plüssmackónak öltözött csontrészeg kölyök megszólalt a hátam mögött:
- „Hey! Whats so funny?” (Hé, mi olyan vicces?)
Aztán ahogy egy slukk Marlboro után megfordultam hogy megnézzem ki az, már orrba is basztak. Azon az estén a srácokkal mind elborult aggyal mentünk haza, mert egy másik munkatársamat is megütötte a kölyök, és egyre élénkebbé vált a motivációnk, hogy a buszmegállói beton virágtartóhoz kötözve bebasszuk az öbölbe. A következő napon úgy éreztem kétségbeesetten el kell fogadnom a tényt, hogy ez egyáltalán nem olyan mint amerika, ahol mindenki kedves, leszólít, a lányok kacsintanak az utcán, a buszon meg boombox-os fekákkal haverkodsz.
A helyi identitásról való elképzelés egyébként annyira komoly, hogy a helyi közigazgatásban is megjelenik. Amikor a dokihoz regisztráltunk meg kellett adni hogy milyen népcsoportba tartozónak valljuk magunkat. A választási lehetőségek a következők voltak: English (angol), Black Englis (Néger Angol), Welsch (Wales-i), Cornish (Cornwall-i), Other, please specify (egyéb, kérjük részletezze). Hát ez érdekes. Láttam már hasonló amerikai kérdőíveket, ez azokhoz képest nevetséges. 

Ipari forradalom feeling Truro-ban
Nah de a végső következtetés itt is a következő: hülyék bizony mindenütt vannak! Ezen nem változtat semmi, a brittek esetében az erős nemzeti tudat meg sok esetben csak ront a dolgon, de ez így van nálunk is. A szélsőséges nacionalizmus –bárki bármit is mond- egy igen kockázatos dolog, minden országban, és amióta volt egy Hitler, mind látjuk hogy hova vezet. Ezért ajánlom hogy jó ha mindenki rendelkezik legalább minimális szintű alázattal aki ide jön. És a téma zárásául, szeretném elmondani, hogy ne kategorizáljon be senki azok a magyarok közé, akik ide jönnek és aztán orrba szájba oltják a Britteket. Jó ez a hely, sokat kapok tőle, fontos szerepet játszik az életemben, megfizetnek, szeretem az angolok társaságát is ha kölcsönösen rendesek tudunk lenni egymással. Tény hogy leírom amit látok, de ez az én tükröm, nem mondhatom meg mit fogsz itt tapasztalni. Azt csak a saját szemüvegeden keresztül láthatod.

Azt hiszem egy kis helyzetleírás sem maradhat ki a blogból – ez egy kicsit talán unalmas, de a családom legalább kap egy képet az itteni egzisztenciámról. A Hotel amiben dolgozok közvetlenül a tenger mellett van, dombos területen fekszik. Ennek köszönhető hogy míg a szobám egyik fele talajszintben van, az ablakom már a túloldali utca kövével egy szintben – afféle fél-pinceszoba ez. Van egy pofás íróasztalom, rendes szekrényeim meg ágyam, mosdóm, és igazából mindennel felszerelkeztem már ami kell. Kényelmes ágynemű, téli ruha, tisztálkodáshoz és takarításhoz kellő dolgok, egyebek. A munkaidőm általában reggel indul egy meleg kávé után (a hotelmunkák előnye: a kávé, gyümölcslevek, egyebek, mind elérhetőek), 7:15-kor kezdek és 10 óra körül szoktunk végezni. Az érkező vendégek maguknak szedik a gabonapelyheket, és öntik ki a gyümölcsleveket, majd miután leültek teát/kávét meg pirítóst kapnak. Ezt követően rendelhetnek meleg reggelit, ami mindenhol Angliában szabvány. Ez egyébként hihetetlen, és állítólag bárhova mennek mindig ugyan ezeket eszik. Ilyen a Ham and Eggs (egy szelet pirítós, rajta két szelet sonka plusz két buggyantott tojás), lazac rántott tojással, főtt tojás, vagy az úgynevezett angol reggeli, ami a következőkből áll: szalonna, főtt paradicsom, krumplikrokett, kolbász, főtt paradicsomos bab, és egy oldalon sütött tükörtojás (fried egg sunny side up). Egy pincérre kb 20 vendég jut, de páronként érkeznek tehát nem olyan vészes. Néha egy kicsit sűrű ha nagyon egyszerre jönnek, mert egy pirító meg egy kávé gép van össz-vissz, de megoldható. Az étterem 84 férőhelyes a hotel meg azt hiszem 102, szóval telt háznál néha újra kell teríteni, ami kicsit nehézkes ha épp nagyon pörgés van. Ha végeztünk takarítunk, feldobjuk a vacsora terítéket aztán asta la vista. Este kicsit komplexebb, ott van előétel, főfogás, és desszert is. Mindegyikből 3 fajta, minden nap más, és hetente ismétlődik a menü. Számomra először nehézség volt, hogy itt minden meleg ételt forró tányéron kell felszolgálni, tehát meg kellett tanulnom a tányérfogásokat egy réteg konyharuhával a kezemen is. Most már egész tűrhető a dolog. A vendégeink felől többnyire jó visszajelzéseket kapunk, egyedül a konyhával van néha némi probléma. A pincer-szakács ellentét itt is kiélezett egy kicsit azt hiszem. Mivel az ételek nagy része itt is nagyüzemben készül ezért a minőségük sem mondható pompásnak. Nekem bőven megfelel, ingyen van és egész finom, de ha nyaralni jöttem volna ide nem biztos hogy így gondolnám. Mindemellett a főszakácsunk szeret spórolni. Állítólag megtakarítás tekintetében ez a hotel a nyertes a Shearings hotel franchise-ban (a hotelünket kezelő cég) , amióta ő itt dolgozik, és ezért állítólag jó kis extrákat akaszt az év végén. Én nem tudom, csak hallottam. Személyesen nincs problémám a főszakácsunkal, velem mindig rendes volt, legutóbb még fagyit is kaptam. De az azért zavar, hogy a vendégek előtt nekem ég a pofám, ha a marhaszeletjükhöz három szem krumplit kapnak, a pitéjükre meg egy kis kanálnyi öntetet (itt Angliában a sütemények nagy része üres tésztaként készül amibe maximum csak gyümölcsöket sütnek bele alapból. A krémek és öntetek a süti tetejére kerülnek rá elkészítés után, melegen, és az angolok elmondása szerint ezeknek eredetileg úszniuk kéne az öntetben – meg is értem mert úgy a fasza.) Ettől függetlenül azonban pincéri finomkodással minden gond elsimítható. 
Fogyasztói társadalom this way please
Részemről előnyös hogy itt végre rendes pincer vagyok, aki rendelést vesz fel és hoz ki. Ha valamilyen extrát választanak a fizetős menüről (mert egyébként az alap 3 fogásos kaja már a hotel árában benne van), akkor számlát is viszek ki, és fizettetek. Tapasztalatnak jó. A vendégeink nagy része idős házaspár aki pihenni jött a békés Cornwall-i öbölbe, ők megértőek és kedvesek, és persze sok esetben sokkal jobb állapotban vannak, mint egy náluk tíz évvel fiatalabb magyar nyugdíjas. Így néz ki a meló. Munka után általában közösen fogjuk a kajánkat és leülünk a kiürült étterembe enni. Angolul dumálunk hogy a Rita is megértse, rajta kívül mindenki magyar, még a konyhán is, egy szál lányt kivéve. Munka után meg pihi, seta, sorozatnézés következik orrba szájba. Ha akarok egyet menni, akkor felülök a buszra és bemegyek Truro-ba. Ez egy órás út, 6 font oda-vissza, de ott van Tesco, egy halom jó üzlet, egy kis városi pezsgés, és pár látnivaló. Ha nem akarok ennyit utazni felülök a félóránként induló kishajóra a kikötőben, ami ugyanúgy egy pár fontért elvisz az öböl túlfelére, Falmouth-ba, egy 20 perc alatt. Ott is lehet vásárolni, vagy enni egy jót. Most hogy a számítógépes tartalmaim végéhez közeledek olvasni kezdtem. Megvettem angolul az Idő rövid történetét, és  Kvantum univerzumát, mindkettő híres tudományos bestseller. Kicsit kedvem támadt belemászni megint a valóság szövetének boncolgatásába, és legalább angolt is tanulok belőle. Ez van. Csak nem furcsa? Hát bizony srácok ez nem olyan mint a hajón, ahol minden estét egy duplavodka koktéllal indítottam, meg mexico-ban burítottam a tequilát pezsgőspohárból. Amíg otthon voltam egy dolog volt nyilvánvaló. Hogy bármit is szeretnék, legyen az utazás, külföldi élet, üzlet, mindenhez pénz kell. Most itt ez az egyik feladat. Célnak háromezer fontot tűztem, ki, ez nagyjából egymillió forint, és körülbelül 6 hónap meló itt. Egy olyan terv ami ennél jelentősen többe kerül már a jövő zenéje, ez a következő lépcsőhöz elég, bármi is legyen az. Az meg úgyis az lesz aminek lennie kell. Isten nem basz át.
Az utolsó dolog amiről írni akartam, azok a benyomások, amik az életemben mindig újra és újra megjelennek, és irányt mutatnak. Az utóbbi időben sok olyan hatás ért, ami egyre jobban megnyitott a világ felé. Valahogy minden azt súgta hogy valahogy segíteni kell az embereknek, hogy kinyissák a szemüket, mert rengeteg csodás dolog vár még az univerzumban. Az egyetlen akadály, úgy tűnik, csak az emberi civilizáció hiánya. Ez sajnos azért nehéz kérdés, mert az emberi ösztöneink nagy része a civilizáltság ellen hajt minket. Ennek magja a természetes kiválasztódás, ami megszabja, hogy az erősebb, életképesebb gének öröklődjenek tovább. A dologban az a bibi, hogy a teljes civilizációnk ebben az elvben gyökerezik, így az egész életünk során tolakodnunk kell előre, hogy a céljaink irányában haladjunk. Azáltal viszont, hogy más embereket eltiprunk az út közben, az emberi asztrális karakterisztikánk miatt ellencsoportok, vallások, szervek alakulnak ki, az elégedetlenség meg csak nő. Persze a természet elveit sem lehet egyszerűen félredobni, mert az sem vezet semmi jóra. Semmire sem menne az emberiség ha nem lenne benne vágy hogy kiemelkedjen. Ilyen a szexuális vágy is ami szintén sokat ront a dolgokon, de melyik ember nemzene utódot, csak mert az emberiség fennmaradásához ez szükséges. Ki vállalná a nevelés felelősségét ha nem lenne semmi izgalmas egymásban? Szóval azt hiszem az egyetlen út egy kis megvilágosodás, ahogy a nagy tanítók mondják. Ne értsetek félre. Én nem vagyok a nagy hippi örök béke aktivista. Egyszerűen csak úgy gondolom: soha nem lesznek készen olyan dolgok, -amikhez az elveket épp most fedezzük fel- mint például a féreglyukakon keresztül utazás, a fúziós erőmű, más bolygók megismerése – ha állandóan pénznek mondott elektronikus jeleken, meg olajtartalékokon csüngünk. Nem akarok messzire menő következtetéseket hozni, de úgy érzem annyit megtehetek, hogy segítek az embereknek. Annyival, hogy pár csodás dolgot megmutatok nekik.
Sokan mondták hogy szeretik a blogom, vagy hogy érdekes módon írok. Az egész gyerekkorom azzal töltöttem, hogy az asztali szerepjáték útján élményeket, karaktereket, történeteket mutattam meg másoknak. Később azt is megtanultam hogyan csináljam ezt úgy, hogy a játékosaim a saját énjük eldugott zugait is felfedezhessék, azáltal hogy olyan szerepeket vesznek fel és élnek át amitől különbözőnek hitték magukat. Azt hiszem írok egy történetet. Már hosszú ideje formálódik bennem, a gondolatok amiket meg akarok benne mutatni lassan szereplők és szituációk képében is összeállnak.
Aztán hogy mi lesz hogyan lesz fogalmam sincs. Addig is bízva bízzunk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése