Legyőzhetetlenek
Vigyázzatok azért, mert nem
tudjátok, mely órában jő el a ti
Uratok.
tudjátok, mely órában jő el a ti
Uratok.
 |
| Avalon |
Máté 24,42 (Károli Gáspár fordítása)
Otthonról pedig csodás ajándékot kaptam, sok csók érte hazafelé.
Nagy ugráson estem át az utóbbi 2 hétben. A staff mess-ből felraktak a lido bistro-ba egy cruise-ra. Ott takarítottam az asztalokat, illetve reggel bacon-t szolgáltam fel. A vendégek mindent maguk vesznek el a kajasorról, de ha a bacon-t is kiraknánk szerintem mindegyik kivenné a fél dobozt, így azt én teszegetem a táljukra. Nagy cumi, 4 órán keresztül csak állok köténykében, fehér papírsapiban meg plasztik kesztyűben a sor mögött és: „would you like some bacon?” – ezt mondogatom.
Sok ember hiányzik a hajóról, elment legalább 6-7 assistant waiter, és a cég nem tud többet küldeni egy ideig. Ennek köszönhető az is, hogy a Wilson pár hete bejött a lido-ra amikor kilépni készültünk és a fél csapatot betette a dining room-ba. Dining Room – a hajó pokla. Erre reflektálva két barátom: a lengyel Saránk, illetve az Anikó is dobta a láncot. Emlékszem azon az estén naplementekor még a medencénél pakoltunk, szólt a zene, a vendégek szórakozottan csapongtak körülöttünk. Furcsa látni hogy ebben a környezetben valaki sír. „Nem bírom tovább.”-mondta. Mit tudok csinálni ilyenkor egy ölelésen kívül? Nem jönnek szavak a számra. Ugyanez volt amikor a dining room-ban segítettünk asztalokat újrateríteni, és utána a Nadjánál is eltörött a mécses. Megmaradt bennem amit akkor a Wilson mondott neki, egy rövid vita után. „Go to the restroom, and refresh yourself, I dont want anybody to see you like this, got it? I dont want anybody to see you like this.” („Menj a mosdóba és frissítsd fel magad. nem akarom hogy bárki meglásson így érted? Nem akarom hogy bárki meglásson így.”) Mert a fun ship-en nincsenek kisírt szemű pincérek.
24.-én hatalmas tömeg volt este a Carnivale-ban. Tömött sorokban álltunk a szakácssoron, minden étel késett. Utána sokáig tartott a kipakolás. Amikor az utolsó tálcányi piszkos tányérhalmot letettem a mosogatóknak hatalmasat sóhajtottam, fáradt voltam már, elegünk volt rendesen. Ott volt mellettem a Sara, láttam, hogy ő is megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, persze az egy helyben álldogálás sosem tarthat sokáig. Aztán rámnézett és odasétált hozzám: „Marry christmas Ricsi” és megölelt. Akkor nem hatódtam meg, most utólag már igen. Akkor csak azt éreztem, milyen jó, hogy mind itt vagyunk egymásnak és mindig van valaki aki kezet nyújt ha nem tudsz felállni.
Vissza a cselekményhez.
A hajón két nagy étterem van, az egyik a Mardi Gras, a másik a Carnivale (mindkettő az elsőként elkészült két Carnival fun-ship-ről van elnevezve). Én a Carnivale-ban dolgozok. Ez már egy valódi étterem megközelítőleg 500 férőhellyel. Minden 20-30 emberre (2-3 asztalra) három pincér jut. Egy assistant team waiter, aki jeges vizet, italokat, kenyeret, vajat, kávét hoz és leszedi a tányérokat, egy team waiter, aki a fogásokat hozza, és a Team headwaiter, a főnök, aki tálal, hozza a desszertet, felveszi a rendelést, és szórakoztatja a vendégeket. Nah emlékeztek amikor az emberhiányról beszéltem? Ennek köszönhetően az én csapatom úgy néz ki, hogy vagyok én, és a headwaiter-em. Tehát minden tapasztalat nélkül letettek assistant waiter-ként két majdnem 2000 dolláros fizetésű pincér helyére hogy oldjam meg. De ez már csak ilyen, nem vagyok egyedül ezzel sem. Mondanom sem kell, hogy az első két estémnek kiabálás lett a vége. Még a lidón nyomtuk, és Wilson papa egyszer csak odajött hozzánk, aztán előadta hogy a bistro team ettől a pillanattól kezdve a következő két hétben már a dining room-ban fogja nyomni, úgyhogy nyomás lefelé mert lassan nyitunk. Nagynehezen megtaláltuk a faliújságot is amin az asztalbeosztásunk van. Elsőnek Orlin mellé osztottak be, fülöp team headwaiter, még a crew mess-es időkből ismerem, mindig vitte tőlünk a mosott evőeszközöket a lidóra. Egy nekem kb mellkasig érő tömzsi figura, iszonyatos hanggal, komoly kissebbségi komplexussal, aki már az enyhébb komplikációra is komoly agresszióval reagál. Alapjában viszont egy vicces fickó, mégis vigyázni kell vele, a dining room-ban nem sokan kedvelik. Mivel az első estén halvány segédfogalmam sem volt róla hogy mit kell csinálnom komoly problémákkal kerültünk szembe, többek között semmit sem tudtam időben előkészíteni és minden fogás késett. Emlékszem a pantry-ben az este közepén egyszer nagyon kiborult a kisfőnök, a kérdéseimre pedig csak annyit felelt: „Nincs időm mindent megtanítani neked!” A második estén pedig már így vitatkoztunk: „Sosem tanulsz meg semmit! Elmegyek a matre’d-hez hogy lecseréljelek!” mire én: „Én is elmehetnék hozzá a viselkedésed miatt”. Sokan mondták az első pár napban hogy beszéljek valakivel mert tűrhetetlenül viselkedik velem, tulajdonképpen a vendégek előtt ugráltatott – ami egyébként nekik sem volt kellemes látvány. Egy pici ázsiai valaki egy európai srácot táncoltat mint valami szolgát. Az egyik srác a reggelinél mesélte, hogy egyszer egy vendég rá is kérdezett: Minek dolgozik ilyen alacsony ember köztetek? – hajó angollal egyébként így hangzott: „One guest asked once: why bambino work here?”
Persze hogy senki ne szánjon szörnyű sorsom miatt, azt is tudni kell, hogy a 3. nap után már összebarátkoztunk, mert megtanultam a munkát az ő stílusa szerint végezni. Az első hét végén már csináltatott nekem reggelit a vendégkonyhán, este meg egy sörre is meghívott.
Nah de visszatérve, mit is jelent a munka a dining room-ban? Bent az étteremben az első viszonyítási pontunk a station, avagy állomás, áll a pantry-ból (egy válaszfallal elkerített kis rész ahol a szennyes edények, ételmaradék, használati tárgyak tárolhatók), valamint egy-egy sidestand-ből (egy apró szekrény amiben plusz evőeszközök, menük, csészék, csészealjak, stb vannak). Kezdéskor minden pantry-ben kell hogy legyen (csapatonként) 9-10 kancsó jeges víz, 2 kosár kenyér, 5-6 kiskancsónyi tejszín, és 1-1 kancsó (valójában hőtartó zárható kancsó formájú termosz) koffeines, koffeinmentes kávé plusz forró víz. A beosztás szerint 17:30-kor kezdünk, az étterem pedig 18:00-kor nyit, ám mivel sok az előkészíteni való sokszor már 16:30-ra ott kell lenni. A szomorú dolog azonban az, hogy nem rendelkezünk elég eszközzel hogy mindenkinek jó legyen. Emiatt már a reggeli első szünetemben ott kell lennem 11 körül a station-ömnél egy 10 percre, hogy eldugjak. Hide. Eldugok 9 vizeskancsót, a kv-s kancsókat, tejszineskancsókat, és három kenyérkosarat. Délután négyre ugyanis minden üres. Mire megérkezek ellenőriznem kell az asztalaim vizespoharait, hisz sokszor azokat is elviszik. Odafönt (így mondom mert a 8. szinten van) ember embernek farkasa. Fél ötkor gyorsan megcsinálom a jeges vizeket, mert 5 körül elfogy a jég a jéggépekből. Gyors kicsapolom a tejszínt, és a kávékat is. Ha nincs a gépekben, sebesen le kell főzni egy kört, ezzel pedig komolyan elpocsékolhatom az időt. Ha nincs koffeines és sietni kell, koffeinmenteset teszek mindenhova. A rutinos team waiter-ek már nem is nézik milyen a tasak, zöld (koffeinmentes) vagy barna (koffeines), lefőzik ami először a kezük ügyélbe akad. Fő fegyverünk a placebo hatás. Elszívok pár cigit, aztán hozok vajat az asztalokra. Átnyomakodom magam pár pincéren, akik vadul szedik a kis vajas tasakokat a dobozból. Mert az is elfogyhat. Férretúrok párat és markolok vadul. Később mire kész a kenyér ugyanezt a harcot kell megvívni. A szakács kiteszi a nagy tepsit tele pici kenyerekkel, és mindenki markol, tép, húz – gyorsnak kell lenni, ekkor már csak 5-perc van nyitásig. Mikor kinyitunk és betódulnak a vendégeink, elhangzik pár köszönés, ha adja magát egy-egy vicc ellövöm, és indul a meló. Víztöltés, kenyér, menük. Az emberek nem nagyon foglalkoztatnak, csak adjuk nekik a cirkuszt, úgyis elmennek 2-3 nap múlva, és mások jönnek a helyükre. A headwaiter a kezembe nyomja az első jegyet az étvágykeltőkkel, markolok egy hatalmas tálcát, és elindulok be a konyhára. Átharcolom magam pár emberen, felöltöm a kedves bálmosolyt, sietek a forgóajtóhoz. Halk csipegéssel jelzi hogy működik, ami egyre hangosabb ahogy közeledek. Amikor belépek, az pedig már olyan mint amikor kinyílik a teherautó ajtaja, te pedig megmarkolod a puskádat és kirontasz. Csak én tálcát markolok. Minden másodperc számít, ha az első fogásokat nem viszem ki időben, akkor a főfogásoknál a sor legvégén leszek, ami azt jelenti, hogy a vendégeknek majdnem 45 percet kell várniuk a kajájukra. Dobálom fel az ételeket a jegy szerint. Saláta, öntetek, garnélarák, tészta, leves. A csiga pici kerámiatálban van, frissen veszik ki a sütőből. Egyetlen fogóka van csak hozzá, és ott tolong 4-5 pincér hogy szedhessen. A serpenyőn viszont csak 10-15 darab van, valamit ki kell találni. Gyorsan benyúlok, lehet hogy forró, de egy pillanatig kibírom, ráhúzok kettőt egy tányérra. Ha várok minden bukik. Ha elfogy a porcelántálka amibe az önteteket merem villámgyorsan tudnom kell hogy honnan hozzak, különben kések, ha valami nincs a helyén szólnom kell az illetékes szakácsnak, de persze körülöttem még egy rakás ember van aki mind akar valamit, megy vagy 30 szakács. Tájékozottnak és hangosnak kell lennem. Mire minden kezdőfogás –apetiser- kint van már rontok is a main course-okért (főfogás). Maga a konyha egyébként hatalmas, külön helyen készül benne minden étel, típusok szerint. Csak a main course rész szerintem 20 lakás konyhájánál is nagyobb. Rendelkezik egy nagy fősorral, ami tulajdonképpen egy kb 15 méter hosszú pult. Egyik oldalon pincérek másik oldalon szakácsok, és nagy kiabálás. A köretek vannak a sor elején, aztán a steak, tészta, húsok, és a hal. Itt is komoly hangerővel kell megküzdeni azért, hogy a jegyen megadott ételeket valóban megkapjam a túloldalról. Persze alternatív megoldás mindig van. Például az ugrás. Jump. Kiállok a sorból, előrerohanok egy fogásért ami kell és épp a pulton van valahol, aztán vissza, és így tovább. Még húzósabb ha egyből a konyhán keresztül húzódó sor kivárása helyett csak betolakodom két pincér közé. Az FnB persze mindig elég embert sorakoztat fel hogy ilyesmi ne történhessen meg, de próbálkozni mindig lehet. Az ügyes zsivány összehozza. Ha csak 1-2 dolog kell midnig kilopkodom a sorról, de a ticket általában 13-14 ételt tartalmaz. Ezeket úgy tudom a tálcára rakni, hogy a tányérokat lefedem tányérfedővel (műanyag tányérfedők, itteni néven csak „cover”), a tányérfedőre pedig jön egy újabb tányér. Magára a tálcára 3 tányér fér el háromszögben, így egy 14 fogásos tálca két 5, és egy négy emeletes tornyot tartalmaz, amivel elég veszélyes közlekedni, főleg hogy a vendégek között kanyarogva kell eljutnom a sidestand-ig vele. Az ő szemükkel nézve viszont nyilván impozáns a sok tizenpár fogással a vállán közlekedő pincér. A fogások kivitele után villámgyorsan felszedjük az asztalokat, a head waiter kihozza a desszertet, én a rendelt kávékat, aztán indul a takarítás. Mosatom a poharakat, hatalmas halmokban szórjuk a szennyes tányérokat a mosogatóknak, sietünk hiszen 8-kor már nyitunk újra, jön a második ültetés (second sitting). És ugyanaz előlről. Maga a procedúra mindenestül 16.30-11.00-ig tart, de sokszor csak fél 12-kor végzünk, ha elcsúsztunk és sokat kell takarítani. Itt viszont már nem olyan mint bárhol máshol a hajón, nem várom a műszak végét, hiszen tudom, hogy úgyis akkor végzek csak ha minden a helyére került. Már nem a munkaidő letöltéséről, egyszerűen csak a túlélésről van szó. Mindennek ellenére sikerült megkedvelnem ezt a helyet, mert gyorsan telik az idő, és izgalmas is, ez végre egy valódi étterem. Rengeteg kitartást tanultam itt, mert még soha nem tapasztaltam meg ennyi stresszt. Kiabálás a konyhán, folyamatos rohanás, a headwaiterem panaszai, aggodalma, pánikja, hogy nem került asztalra valami időben. Hiszen ha a vendég panaszkodni kezd ő viszi el a balhét, hiába nem vétett hibát. Úgy vettem észre a headwaiter-jeink mind bolondok, pánikolnak ha valami nincs rendjén, és nem sokuk ismeri azokat a fogásokat amikkel csitítani lehet a vendéget, vagy el lehet űzni az aggodalmakat. Nem tudnak meggyőzően beszélni. Itt semmi nyoma nincs annak, ahogy ezt a munkát otthon csinálják. Nincs idő a vendéggel behatóan beszélgetni, vagy olyasmire figyelni hogy honnan veszen fel a rendelést, honnan töltök, hogy teszem le a csészét. Otthon sok szabály van ezekre, vagy hogy az ételkiegészítők a főtányér melyik oldalán foglalnak helyet, és melyik pohár hogy követi egymást. Először elég nehéz volt szembenézni ezzel a munkával, sok félelem volt bennem, és nagyon nehezen tűrtem, de aztán a helyére kerültek a dolgok. Amikor az első hetem véget ért, kivettek az Orlin mellől, és egy Thaiföldi pasas mellé kerültem. Egy jámbor, egyszerű, ám förtelmesen hadaró, erős akcentusú ember, a neve Kittisak. Ő sokkal kedvesebb velem, ám nagyon instabil, nehezen veszi az akadályokat, ám igyekszik segíteni nekem. Neki is az volt a baja velem mint az Orlin-nak. Hogy nem jump-olok a line-on, és nem vállalom be az üvöltözést a konyhán ha valami nincs úgy ahogy szeretném. „Tudom hogy jó fiú vagy, ez jó dolog, de aljasabbnak kell lenned.” – ezt mondta ő is, nekem viszont nem hiányzik a plusz konfliktus a konyhán. Két cruise-al ezelőtt a második ültetéskor albán vendégeket kaptunk mindkét aztalhoz. Egy 21 fős kompánia. Az este elején emlékszem, kértem a jó Urat hogy csak ne indiaiak legyenek (mert akkor nem kell jégmentes vizet és vegetáriánus kaját pluszban előkészítenem), de ne is kínaiak (mert akkor nem kell meleg vizet és egy halom teát felpakolnom). Hát megkaptam, az albánok azonban hihetetlen köcsögnek bizonyultak és mindenért panaszkodtak. Complain – panasz, ez egy ijesztő szó, mert itt mindig a vendégnek van igaza. Máshol talán hívják a security-t egy olyan étteremben ami európában van és a személyzetnek van büszkesége. Itt viszont nincs, és ha a vendég eleget complain-el, a headwaiter írásos warning-ot is kaphat, hiába nem ő volt a hibás. Valakinek el kell vinnie a balhét. Aznap este nagyon siettem, így minden ételt időben megkaptak, sőt már a desszertet ették mire máshol csak a főfogást, ám még mindig balhéztak, Kittisak pedig kikészült, és engem hibáztatott, hiába volt rendben a dolog. Sokszor kikészültem a dining room-ban, néha már a miatyánkot mormoltam amikor a konyha felé lépdeltem. A hátam és a térdem kész volt, a fejem meg szintén szanaszét, a megfelelési kényszerem miatt. Azon az estén viszont már tényleg a határon voltam. És akkor ez a thai fasz, 40 éves létére –jó ázsiai virtus szerint- ledobta magát a földre a pantry-ban, és a fejét fogva, a térdén ugrálva nyögdösött. „Oh mi lesz velem meghalok!”. Akkor ott azt hiszem elértrem az idegösszeroppanás határát… ám volt nekem egy A. J. Christian-om, aki sok mindenre megtanított, így a széthullás helyett egyszerűen csak feladtam az egóm. Elfogadtam hogy nem tudom megcsinálni úgy hogy jó legyen, de a fejem már szétvolt. Nem tudom hogyan, de mégis sikerült befejezni az estét, és eljutottam az ágyamig is. Amikor reggel felkeltem és kimentem egy kávéval rágyújtani a naplementébe, még mindig éreztem, hogy valami nincs rendben. Figyeltem egy picit befelé, és rájöttem mi változott. Feladtam. Feladtam azt az önmagamat aki mindig fülölül akar kerekedni, azt aki nem tud veszíteni. Elveszett ez a tűz, és egy új vette át a helyét. Az hogy élvezem az életet, megcsinálom ami a dolgom, és nem veszem többet magamra amit más gondol. Mindig ismertem a nagy igazságot, hogy az egóm tévútra csal, az önmagasztalás pedig csak meggyilkol ha szenbesülök a saját képtelenségemmel – de mégsem voltam képes letenni a belső arroganciát soha. Most viszont a saját elmém vihara kiszakította belőlem, és végre léptem még egy lépcsőfokot, lehúztam magamról még egy bőrt ami nem Én voltam. Mostantól nem ez vagyok, de megvan a lehetőségem hogy ezt választom, ez pedig jó dolog. Persze az idő továbbra is kell hogy teljesen kimossa mindezt.
A további pár napban lehúztam a két hét kötelező dining room-ot. Stresszes volt mint mindig, pörögtek a kaják, kiabálás, rengeteg ideges ember, szidalmak, kényelmetléen mosolygás a guest-ek előtt. Úgy érzem ők is tudják belül, hogy mi folyik itt. Velem mindig kedvesek voltak, bizonyára az ő önérzetüket is bántotta, hogy pici ázsiai öregemberek ugráltatnak. Pár lány fotókat is készített velem néhány alkalommal, szerintem bejöttem nekik, legalább adtak egy kis borravalót. Furcsa még az is, hogy itt nincs annyi szabály mint európában, mindent úgy töltünk és oda rakunk le ahogy jól esik, az elegancia csak álca. Az pedig hogy a headwaiter képtelen ledumálni a szituációkat, és a vendégek előtt pánikol egyszerűen nevetséges. Mindezek mellett ez a hely olyan mint egy étterem ahol minden este esküvő van – 2 pincér 20-30 emberre? Egy szerb csaj mesélte, hogy 8-9 éve ha egy assistant waiter-t egy napra betettek ide, 50 dolcsi plusz pénzt kapott, ha meg egy egész cruise-ra, akkor az egész hónapra team waiter fizut. A room szerviz szupervisor –mindemellett head waiter- Andrej mesélte, hogy volt olyan headwaiter, aki a staiton-ön elvágta az ereit a stressz miatt, páran pedig leugortak a hajóról. Ő maga egyszer a matre’d előtt behúzott egy vendégnek, aki a ruháját rángatta. Zsidók voltak, azt mondta utána a cruise végén a buszmegállóban is találkozott velük a hajón kívül. Csak ennyit mondott nekik üdvözlésül: „You can call me Adolf, my sons.” Nem egyszerű a pali. Nekik sincs könnyű dolguk, ők állnak ott a vendégek előtt, ha pedig nem teljesítenek megfelelően jön a 6 O’clock knock (6 órai kopogtatás, a dél amerikai angol szlengben ez annyit tesz mint nálunk a „kiteszik a szűröd”).
Ezek a srácok odabent azonban nem adhatják fel, ázsiában sokat ér ez a pénz, ha kirugnák őket összedőlne a világuk – nekik van igazán nehéz dolguk. Nekünk európaiaknak ez csak a nagy csőrös fasz olcsó pénzért (nekem persze nyilván sok tanulnivaló van itt és ez a fontos). A vége az lesz a storynak, hogy csak keletiek fognak itt dolgozni. Minden este van show is, táncolunk, énekelünk, vagy ilyesmi, naptól függően. Vigyorgunk, a vendégek meg lóbálják a szalvétákat a zenére – közben belül pedig mindenki odavan.
Mire a blognak ezt a részét írom már kivettek, a room szervízben nyomom, és a sushi bárban. A sushi nagyon sietős, takarítom az asztalokat, ha a tányérok elfogynak akkor pedig rohanok mosogatni, mert húzós ha a vendégek tányérra várnak a sorban. Viszont. A dining room után ez hawai dizsi napszemüveg. Nincs kiabáló headwaiter, supevisor, stressz. Csak a saját tempóm, pörgés, nyugis meló. Dumálgatok néha az ázsiai susis sráccal, hatalmas arc, jó vele dolgozni - amikor meg zárva vagyunk, a room szervízben ugrabugrálok.
Nagy ugráson estem át az utóbbi 2 hétben. A staff mess-ből felraktak a lido bistro-ba egy cruise-ra. Ott takarítottam az asztalokat, illetve reggel bacon-t szolgáltam fel. A vendégek mindent maguk vesznek el a kajasorról, de ha a bacon-t is kiraknánk szerintem mindegyik kivenné a fél dobozt, így azt én teszegetem a táljukra. Nagy cumi, 4 órán keresztül csak állok köténykében, fehér papírsapiban meg plasztik kesztyűben a sor mögött és: „would you like some bacon?” – ezt mondogatom.
Sok ember hiányzik a hajóról, elment legalább 6-7 assistant waiter, és a cég nem tud többet küldeni egy ideig. Ennek köszönhető az is, hogy a Wilson pár hete bejött a lido-ra amikor kilépni készültünk és a fél csapatot betette a dining room-ba. Dining Room – a hajó pokla. Erre reflektálva két barátom: a lengyel Saránk, illetve az Anikó is dobta a láncot. Emlékszem azon az estén naplementekor még a medencénél pakoltunk, szólt a zene, a vendégek szórakozottan csapongtak körülöttünk. Furcsa látni hogy ebben a környezetben valaki sír. „Nem bírom tovább.”-mondta. Mit tudok csinálni ilyenkor egy ölelésen kívül? Nem jönnek szavak a számra. Ugyanez volt amikor a dining room-ban segítettünk asztalokat újrateríteni, és utána a Nadjánál is eltörött a mécses. Megmaradt bennem amit akkor a Wilson mondott neki, egy rövid vita után. „Go to the restroom, and refresh yourself, I dont want anybody to see you like this, got it? I dont want anybody to see you like this.” („Menj a mosdóba és frissítsd fel magad. nem akarom hogy bárki meglásson így érted? Nem akarom hogy bárki meglásson így.”) Mert a fun ship-en nincsenek kisírt szemű pincérek.
24.-én hatalmas tömeg volt este a Carnivale-ban. Tömött sorokban álltunk a szakácssoron, minden étel késett. Utána sokáig tartott a kipakolás. Amikor az utolsó tálcányi piszkos tányérhalmot letettem a mosogatóknak hatalmasat sóhajtottam, fáradt voltam már, elegünk volt rendesen. Ott volt mellettem a Sara, láttam, hogy ő is megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, persze az egy helyben álldogálás sosem tarthat sokáig. Aztán rámnézett és odasétált hozzám: „Marry christmas Ricsi” és megölelt. Akkor nem hatódtam meg, most utólag már igen. Akkor csak azt éreztem, milyen jó, hogy mind itt vagyunk egymásnak és mindig van valaki aki kezet nyújt ha nem tudsz felállni.
Vissza a cselekményhez.
A hajón két nagy étterem van, az egyik a Mardi Gras, a másik a Carnivale (mindkettő az elsőként elkészült két Carnival fun-ship-ről van elnevezve). Én a Carnivale-ban dolgozok. Ez már egy valódi étterem megközelítőleg 500 férőhellyel. Minden 20-30 emberre (2-3 asztalra) három pincér jut. Egy assistant team waiter, aki jeges vizet, italokat, kenyeret, vajat, kávét hoz és leszedi a tányérokat, egy team waiter, aki a fogásokat hozza, és a Team headwaiter, a főnök, aki tálal, hozza a desszertet, felveszi a rendelést, és szórakoztatja a vendégeket. Nah emlékeztek amikor az emberhiányról beszéltem? Ennek köszönhetően az én csapatom úgy néz ki, hogy vagyok én, és a headwaiter-em. Tehát minden tapasztalat nélkül letettek assistant waiter-ként két majdnem 2000 dolláros fizetésű pincér helyére hogy oldjam meg. De ez már csak ilyen, nem vagyok egyedül ezzel sem. Mondanom sem kell, hogy az első két estémnek kiabálás lett a vége. Még a lidón nyomtuk, és Wilson papa egyszer csak odajött hozzánk, aztán előadta hogy a bistro team ettől a pillanattól kezdve a következő két hétben már a dining room-ban fogja nyomni, úgyhogy nyomás lefelé mert lassan nyitunk. Nagynehezen megtaláltuk a faliújságot is amin az asztalbeosztásunk van. Elsőnek Orlin mellé osztottak be, fülöp team headwaiter, még a crew mess-es időkből ismerem, mindig vitte tőlünk a mosott evőeszközöket a lidóra. Egy nekem kb mellkasig érő tömzsi figura, iszonyatos hanggal, komoly kissebbségi komplexussal, aki már az enyhébb komplikációra is komoly agresszióval reagál. Alapjában viszont egy vicces fickó, mégis vigyázni kell vele, a dining room-ban nem sokan kedvelik. Mivel az első estén halvány segédfogalmam sem volt róla hogy mit kell csinálnom komoly problémákkal kerültünk szembe, többek között semmit sem tudtam időben előkészíteni és minden fogás késett. Emlékszem a pantry-ben az este közepén egyszer nagyon kiborult a kisfőnök, a kérdéseimre pedig csak annyit felelt: „Nincs időm mindent megtanítani neked!” A második estén pedig már így vitatkoztunk: „Sosem tanulsz meg semmit! Elmegyek a matre’d-hez hogy lecseréljelek!” mire én: „Én is elmehetnék hozzá a viselkedésed miatt”. Sokan mondták az első pár napban hogy beszéljek valakivel mert tűrhetetlenül viselkedik velem, tulajdonképpen a vendégek előtt ugráltatott – ami egyébként nekik sem volt kellemes látvány. Egy pici ázsiai valaki egy európai srácot táncoltat mint valami szolgát. Az egyik srác a reggelinél mesélte, hogy egyszer egy vendég rá is kérdezett: Minek dolgozik ilyen alacsony ember köztetek? – hajó angollal egyébként így hangzott: „One guest asked once: why bambino work here?”
Persze hogy senki ne szánjon szörnyű sorsom miatt, azt is tudni kell, hogy a 3. nap után már összebarátkoztunk, mert megtanultam a munkát az ő stílusa szerint végezni. Az első hét végén már csináltatott nekem reggelit a vendégkonyhán, este meg egy sörre is meghívott.
Nah de visszatérve, mit is jelent a munka a dining room-ban? Bent az étteremben az első viszonyítási pontunk a station, avagy állomás, áll a pantry-ból (egy válaszfallal elkerített kis rész ahol a szennyes edények, ételmaradék, használati tárgyak tárolhatók), valamint egy-egy sidestand-ből (egy apró szekrény amiben plusz evőeszközök, menük, csészék, csészealjak, stb vannak). Kezdéskor minden pantry-ben kell hogy legyen (csapatonként) 9-10 kancsó jeges víz, 2 kosár kenyér, 5-6 kiskancsónyi tejszín, és 1-1 kancsó (valójában hőtartó zárható kancsó formájú termosz) koffeines, koffeinmentes kávé plusz forró víz. A beosztás szerint 17:30-kor kezdünk, az étterem pedig 18:00-kor nyit, ám mivel sok az előkészíteni való sokszor már 16:30-ra ott kell lenni. A szomorú dolog azonban az, hogy nem rendelkezünk elég eszközzel hogy mindenkinek jó legyen. Emiatt már a reggeli első szünetemben ott kell lennem 11 körül a station-ömnél egy 10 percre, hogy eldugjak. Hide. Eldugok 9 vizeskancsót, a kv-s kancsókat, tejszineskancsókat, és három kenyérkosarat. Délután négyre ugyanis minden üres. Mire megérkezek ellenőriznem kell az asztalaim vizespoharait, hisz sokszor azokat is elviszik. Odafönt (így mondom mert a 8. szinten van) ember embernek farkasa. Fél ötkor gyorsan megcsinálom a jeges vizeket, mert 5 körül elfogy a jég a jéggépekből. Gyors kicsapolom a tejszínt, és a kávékat is. Ha nincs a gépekben, sebesen le kell főzni egy kört, ezzel pedig komolyan elpocsékolhatom az időt. Ha nincs koffeines és sietni kell, koffeinmenteset teszek mindenhova. A rutinos team waiter-ek már nem is nézik milyen a tasak, zöld (koffeinmentes) vagy barna (koffeines), lefőzik ami először a kezük ügyélbe akad. Fő fegyverünk a placebo hatás. Elszívok pár cigit, aztán hozok vajat az asztalokra. Átnyomakodom magam pár pincéren, akik vadul szedik a kis vajas tasakokat a dobozból. Mert az is elfogyhat. Férretúrok párat és markolok vadul. Később mire kész a kenyér ugyanezt a harcot kell megvívni. A szakács kiteszi a nagy tepsit tele pici kenyerekkel, és mindenki markol, tép, húz – gyorsnak kell lenni, ekkor már csak 5-perc van nyitásig. Mikor kinyitunk és betódulnak a vendégeink, elhangzik pár köszönés, ha adja magát egy-egy vicc ellövöm, és indul a meló. Víztöltés, kenyér, menük. Az emberek nem nagyon foglalkoztatnak, csak adjuk nekik a cirkuszt, úgyis elmennek 2-3 nap múlva, és mások jönnek a helyükre. A headwaiter a kezembe nyomja az első jegyet az étvágykeltőkkel, markolok egy hatalmas tálcát, és elindulok be a konyhára. Átharcolom magam pár emberen, felöltöm a kedves bálmosolyt, sietek a forgóajtóhoz. Halk csipegéssel jelzi hogy működik, ami egyre hangosabb ahogy közeledek. Amikor belépek, az pedig már olyan mint amikor kinyílik a teherautó ajtaja, te pedig megmarkolod a puskádat és kirontasz. Csak én tálcát markolok. Minden másodperc számít, ha az első fogásokat nem viszem ki időben, akkor a főfogásoknál a sor legvégén leszek, ami azt jelenti, hogy a vendégeknek majdnem 45 percet kell várniuk a kajájukra. Dobálom fel az ételeket a jegy szerint. Saláta, öntetek, garnélarák, tészta, leves. A csiga pici kerámiatálban van, frissen veszik ki a sütőből. Egyetlen fogóka van csak hozzá, és ott tolong 4-5 pincér hogy szedhessen. A serpenyőn viszont csak 10-15 darab van, valamit ki kell találni. Gyorsan benyúlok, lehet hogy forró, de egy pillanatig kibírom, ráhúzok kettőt egy tányérra. Ha várok minden bukik. Ha elfogy a porcelántálka amibe az önteteket merem villámgyorsan tudnom kell hogy honnan hozzak, különben kések, ha valami nincs a helyén szólnom kell az illetékes szakácsnak, de persze körülöttem még egy rakás ember van aki mind akar valamit, megy vagy 30 szakács. Tájékozottnak és hangosnak kell lennem. Mire minden kezdőfogás –apetiser- kint van már rontok is a main course-okért (főfogás). Maga a konyha egyébként hatalmas, külön helyen készül benne minden étel, típusok szerint. Csak a main course rész szerintem 20 lakás konyhájánál is nagyobb. Rendelkezik egy nagy fősorral, ami tulajdonképpen egy kb 15 méter hosszú pult. Egyik oldalon pincérek másik oldalon szakácsok, és nagy kiabálás. A köretek vannak a sor elején, aztán a steak, tészta, húsok, és a hal. Itt is komoly hangerővel kell megküzdeni azért, hogy a jegyen megadott ételeket valóban megkapjam a túloldalról. Persze alternatív megoldás mindig van. Például az ugrás. Jump. Kiállok a sorból, előrerohanok egy fogásért ami kell és épp a pulton van valahol, aztán vissza, és így tovább. Még húzósabb ha egyből a konyhán keresztül húzódó sor kivárása helyett csak betolakodom két pincér közé. Az FnB persze mindig elég embert sorakoztat fel hogy ilyesmi ne történhessen meg, de próbálkozni mindig lehet. Az ügyes zsivány összehozza. Ha csak 1-2 dolog kell midnig kilopkodom a sorról, de a ticket általában 13-14 ételt tartalmaz. Ezeket úgy tudom a tálcára rakni, hogy a tányérokat lefedem tányérfedővel (műanyag tányérfedők, itteni néven csak „cover”), a tányérfedőre pedig jön egy újabb tányér. Magára a tálcára 3 tányér fér el háromszögben, így egy 14 fogásos tálca két 5, és egy négy emeletes tornyot tartalmaz, amivel elég veszélyes közlekedni, főleg hogy a vendégek között kanyarogva kell eljutnom a sidestand-ig vele. Az ő szemükkel nézve viszont nyilván impozáns a sok tizenpár fogással a vállán közlekedő pincér. A fogások kivitele után villámgyorsan felszedjük az asztalokat, a head waiter kihozza a desszertet, én a rendelt kávékat, aztán indul a takarítás. Mosatom a poharakat, hatalmas halmokban szórjuk a szennyes tányérokat a mosogatóknak, sietünk hiszen 8-kor már nyitunk újra, jön a második ültetés (second sitting). És ugyanaz előlről. Maga a procedúra mindenestül 16.30-11.00-ig tart, de sokszor csak fél 12-kor végzünk, ha elcsúsztunk és sokat kell takarítani. Itt viszont már nem olyan mint bárhol máshol a hajón, nem várom a műszak végét, hiszen tudom, hogy úgyis akkor végzek csak ha minden a helyére került. Már nem a munkaidő letöltéséről, egyszerűen csak a túlélésről van szó. Mindennek ellenére sikerült megkedvelnem ezt a helyet, mert gyorsan telik az idő, és izgalmas is, ez végre egy valódi étterem. Rengeteg kitartást tanultam itt, mert még soha nem tapasztaltam meg ennyi stresszt. Kiabálás a konyhán, folyamatos rohanás, a headwaiterem panaszai, aggodalma, pánikja, hogy nem került asztalra valami időben. Hiszen ha a vendég panaszkodni kezd ő viszi el a balhét, hiába nem vétett hibát. Úgy vettem észre a headwaiter-jeink mind bolondok, pánikolnak ha valami nincs rendjén, és nem sokuk ismeri azokat a fogásokat amikkel csitítani lehet a vendéget, vagy el lehet űzni az aggodalmakat. Nem tudnak meggyőzően beszélni. Itt semmi nyoma nincs annak, ahogy ezt a munkát otthon csinálják. Nincs idő a vendéggel behatóan beszélgetni, vagy olyasmire figyelni hogy honnan veszen fel a rendelést, honnan töltök, hogy teszem le a csészét. Otthon sok szabály van ezekre, vagy hogy az ételkiegészítők a főtányér melyik oldalán foglalnak helyet, és melyik pohár hogy követi egymást. Először elég nehéz volt szembenézni ezzel a munkával, sok félelem volt bennem, és nagyon nehezen tűrtem, de aztán a helyére kerültek a dolgok. Amikor az első hetem véget ért, kivettek az Orlin mellől, és egy Thaiföldi pasas mellé kerültem. Egy jámbor, egyszerű, ám förtelmesen hadaró, erős akcentusú ember, a neve Kittisak. Ő sokkal kedvesebb velem, ám nagyon instabil, nehezen veszi az akadályokat, ám igyekszik segíteni nekem. Neki is az volt a baja velem mint az Orlin-nak. Hogy nem jump-olok a line-on, és nem vállalom be az üvöltözést a konyhán ha valami nincs úgy ahogy szeretném. „Tudom hogy jó fiú vagy, ez jó dolog, de aljasabbnak kell lenned.” – ezt mondta ő is, nekem viszont nem hiányzik a plusz konfliktus a konyhán. Két cruise-al ezelőtt a második ültetéskor albán vendégeket kaptunk mindkét aztalhoz. Egy 21 fős kompánia. Az este elején emlékszem, kértem a jó Urat hogy csak ne indiaiak legyenek (mert akkor nem kell jégmentes vizet és vegetáriánus kaját pluszban előkészítenem), de ne is kínaiak (mert akkor nem kell meleg vizet és egy halom teát felpakolnom). Hát megkaptam, az albánok azonban hihetetlen köcsögnek bizonyultak és mindenért panaszkodtak. Complain – panasz, ez egy ijesztő szó, mert itt mindig a vendégnek van igaza. Máshol talán hívják a security-t egy olyan étteremben ami európában van és a személyzetnek van büszkesége. Itt viszont nincs, és ha a vendég eleget complain-el, a headwaiter írásos warning-ot is kaphat, hiába nem ő volt a hibás. Valakinek el kell vinnie a balhét. Aznap este nagyon siettem, így minden ételt időben megkaptak, sőt már a desszertet ették mire máshol csak a főfogást, ám még mindig balhéztak, Kittisak pedig kikészült, és engem hibáztatott, hiába volt rendben a dolog. Sokszor kikészültem a dining room-ban, néha már a miatyánkot mormoltam amikor a konyha felé lépdeltem. A hátam és a térdem kész volt, a fejem meg szintén szanaszét, a megfelelési kényszerem miatt. Azon az estén viszont már tényleg a határon voltam. És akkor ez a thai fasz, 40 éves létére –jó ázsiai virtus szerint- ledobta magát a földre a pantry-ban, és a fejét fogva, a térdén ugrálva nyögdösött. „Oh mi lesz velem meghalok!”. Akkor ott azt hiszem elértrem az idegösszeroppanás határát… ám volt nekem egy A. J. Christian-om, aki sok mindenre megtanított, így a széthullás helyett egyszerűen csak feladtam az egóm. Elfogadtam hogy nem tudom megcsinálni úgy hogy jó legyen, de a fejem már szétvolt. Nem tudom hogyan, de mégis sikerült befejezni az estét, és eljutottam az ágyamig is. Amikor reggel felkeltem és kimentem egy kávéval rágyújtani a naplementébe, még mindig éreztem, hogy valami nincs rendben. Figyeltem egy picit befelé, és rájöttem mi változott. Feladtam. Feladtam azt az önmagamat aki mindig fülölül akar kerekedni, azt aki nem tud veszíteni. Elveszett ez a tűz, és egy új vette át a helyét. Az hogy élvezem az életet, megcsinálom ami a dolgom, és nem veszem többet magamra amit más gondol. Mindig ismertem a nagy igazságot, hogy az egóm tévútra csal, az önmagasztalás pedig csak meggyilkol ha szenbesülök a saját képtelenségemmel – de mégsem voltam képes letenni a belső arroganciát soha. Most viszont a saját elmém vihara kiszakította belőlem, és végre léptem még egy lépcsőfokot, lehúztam magamról még egy bőrt ami nem Én voltam. Mostantól nem ez vagyok, de megvan a lehetőségem hogy ezt választom, ez pedig jó dolog. Persze az idő továbbra is kell hogy teljesen kimossa mindezt.
A további pár napban lehúztam a két hét kötelező dining room-ot. Stresszes volt mint mindig, pörögtek a kaják, kiabálás, rengeteg ideges ember, szidalmak, kényelmetléen mosolygás a guest-ek előtt. Úgy érzem ők is tudják belül, hogy mi folyik itt. Velem mindig kedvesek voltak, bizonyára az ő önérzetüket is bántotta, hogy pici ázsiai öregemberek ugráltatnak. Pár lány fotókat is készített velem néhány alkalommal, szerintem bejöttem nekik, legalább adtak egy kis borravalót. Furcsa még az is, hogy itt nincs annyi szabály mint európában, mindent úgy töltünk és oda rakunk le ahogy jól esik, az elegancia csak álca. Az pedig hogy a headwaiter képtelen ledumálni a szituációkat, és a vendégek előtt pánikol egyszerűen nevetséges. Mindezek mellett ez a hely olyan mint egy étterem ahol minden este esküvő van – 2 pincér 20-30 emberre? Egy szerb csaj mesélte, hogy 8-9 éve ha egy assistant waiter-t egy napra betettek ide, 50 dolcsi plusz pénzt kapott, ha meg egy egész cruise-ra, akkor az egész hónapra team waiter fizut. A room szerviz szupervisor –mindemellett head waiter- Andrej mesélte, hogy volt olyan headwaiter, aki a staiton-ön elvágta az ereit a stressz miatt, páran pedig leugortak a hajóról. Ő maga egyszer a matre’d előtt behúzott egy vendégnek, aki a ruháját rángatta. Zsidók voltak, azt mondta utána a cruise végén a buszmegállóban is találkozott velük a hajón kívül. Csak ennyit mondott nekik üdvözlésül: „You can call me Adolf, my sons.” Nem egyszerű a pali. Nekik sincs könnyű dolguk, ők állnak ott a vendégek előtt, ha pedig nem teljesítenek megfelelően jön a 6 O’clock knock (6 órai kopogtatás, a dél amerikai angol szlengben ez annyit tesz mint nálunk a „kiteszik a szűröd”).
Ezek a srácok odabent azonban nem adhatják fel, ázsiában sokat ér ez a pénz, ha kirugnák őket összedőlne a világuk – nekik van igazán nehéz dolguk. Nekünk európaiaknak ez csak a nagy csőrös fasz olcsó pénzért (nekem persze nyilván sok tanulnivaló van itt és ez a fontos). A vége az lesz a storynak, hogy csak keletiek fognak itt dolgozni. Minden este van show is, táncolunk, énekelünk, vagy ilyesmi, naptól függően. Vigyorgunk, a vendégek meg lóbálják a szalvétákat a zenére – közben belül pedig mindenki odavan.
Mire a blognak ezt a részét írom már kivettek, a room szervízben nyomom, és a sushi bárban. A sushi nagyon sietős, takarítom az asztalokat, ha a tányérok elfogynak akkor pedig rohanok mosogatni, mert húzós ha a vendégek tányérra várnak a sorban. Viszont. A dining room után ez hawai dizsi napszemüveg. Nincs kiabáló headwaiter, supevisor, stressz. Csak a saját tempóm, pörgés, nyugis meló. Dumálgatok néha az ázsiai susis sráccal, hatalmas arc, jó vele dolgozni - amikor meg zárva vagyunk, a room szervízben ugrabugrálok.
 |
| Long Beach Downtown |
Régen írtam már, azóta a fő kikötőnk Los Angeles Long Beach lett, innen pedig Ensenada-ba járunk, ami egy csinos Mexikói város a hegyek között, illetve a Catalina szigetre, erről is írok majd. A cruise-ok sokat változtak, mert L.A.-ben rengeteg Kínai és Indiai bevándorló él, ennek köszönhetően a hajó vendégeinek 70%-a belőlük áll. Ez minden téren megnehezíti a dolgot, mert mindemellett a mostani utak nem olyan bulis helyekre visznek minket mint a Karib Tenger szigetei. Emiatt sok család is utazik velünk, így kevesebb az alkoholfogyasztás, és ritkább a borravaló. A bárosok komoly veszteségeket szenvednek emiatt, mi pedig duplán nyomjuk az igát, mert hatalmas az ételfogyasztás – mivel a kaja ingyen van a hajón. Tampában mindenki rendelt magának a dining room-ban egy apetiser-t meg egy főfogást és kész, aztán mentek a programokra. Itt mindent meg akarnak kóstolni. A nemrég említett 21 albán vendégnek például 54 – igen, ismétlem ötvennégy – apetiser-t vittem ki, aminek nyílván a háromnegyedét küldtük is a halaknak, mert otthagyták. A sushi bár is azért lett húzós mert sok a keleti. Régen soha nem volt olyan hogy azt a többszáz tányért a 3 órás nyitvatartás közben el kell vinni mosogatni mert elfogy.
Maga Long Beach, a főkikötőnk, egy nyugis hely, a hajótól ingyen buszok visznek minket be a városba. A kikötőben a terminál közelében ott van még a Queen Mary, amely a világ egyik legnagyobb hajója volt a 19. században, most jelenleg szállodaként üzemel. Számunkra fontos az is, hogy van egy pici crew bolt, amelyet régen pár ideköltözött ex carnival-os fülöp srác alapított. Itt ingyen wifi, kávé, kaja, tisztálkodószerek, mobilok, és mindenféle okosság vár minket, valamint leveleket is fel lehet adni. Long Beach downtown 20 perc a piros buszokkal. Maga a város olyan mint egy közepes méretű magyar település. Nyilván van pár hatalmas méretű ház, de a többnyire pici 3-emeletesek vannak mindenütt, tiszta utcák, pálmafák, boltok, rengeteg csinos kávézó és étterem, a tökéletes kertváros. nyugodt, békés, és hűs ebben az évszakban. A kedvenc kávézómban, ahonnan netezni szoktam – a neve It’s a Grind! – mindig ott ül 3 öreg pasas, a helyi vén szivarok. Sokszor megkérdezik mi az ábra a hajón. Látszólag mindenki ismer mindenkit, köszönnek a postásnak aki mindig ugyanott parkol le a teherautóval, néha megállnak megdicsérni egymás ruházatát-gyerekét-kutyáját-stb. Mint a nyugis amerikai filmekben, a barátságos szomszédok. Remek hely az élethez, L.A. belvárosa pedig másfél óra metróval, ha a buli kell. Hollywood viszont több mint 2 óra, ha egyszer lesz egy hatalmas szünetem talán elnézek oda, bár pár barátom szerint piszkos, és nincs ott semmi extra a kőbe nyomott sztárneveken kívül.
Ensenada, akárcsak a Catalina sziget, egy össz-vissz egy órás motorcsónak trip-re van Long Beach-től, ennek hála a hajónk mindig araszolva éri el. Ez már nem olyan mint Cosumel szigete, ami csak a turistákból él. Csinos mexikói város gyönyörű hegyek között, itt már igazi élet megy, nem csak a turistáknak fenntartott cukormáz. Kéregetők az utcán, munkába siető autósok, USA közelségének hála pedig Starbucks, McDonalds, és minden hasonló is van. Nekem nem túl érdekes a hely, ide csak kávézni járok ki, meg az internet kedvéért, néha meg eszem egy jó burito-t.
Számomra a Catalina Island a favorit. Ezt a pici szigetet Wrigleys, a rágógumi ősatyja vette meg, és a 60-as 70-es években csak a leggazdagabb sztárok engedhették meg maguknak, hogy itt lazítsanak. Mostanra csak a hegyek közé eldugott botanikus kert Wrigleys emlékműve emlékeztet minderre. Maga a sziget saroktól sarokig természetvédelmi terület, csak pár autó van, az emberek nagy része elektromos golfkocsikkal jár, amit a turisták is bérelhetnek. Az egész helyet zöldellő hegyek borítják, Avalon kikötővárosában pedig pici babaháznak tetsző házikók pihennek a lankákon. Álomszerű hely, egy igazi mesebeli paradicsom, csinos kis boltokkal, iskolával, bárokkal, és mindennel ami kell. Van egy tipikus amerikai kávézó is, piros bőrszékekkel, 80-as évek beli mintázatokkal, ahol a kötényes pincérnők újratöltögetik a kávét a bögrédben. Legutóbb mikor kint jártam béreltem 10 dolcsiért 2 órára egy biciglit és felcangáztam a botanikus kertig. Majd megszakadtam, de aztán hatalmas élmény volt a smaragdzöld hegyek közt lefele száguldani. Puerto Vallarta mellett ez az a hely ahova később is szeretnék visszajönni. Ez a sziget kinyitja kicsit a szívem.
Ensenada, akárcsak a Catalina sziget, egy össz-vissz egy órás motorcsónak trip-re van Long Beach-től, ennek hála a hajónk mindig araszolva éri el. Ez már nem olyan mint Cosumel szigete, ami csak a turistákból él. Csinos mexikói város gyönyörű hegyek között, itt már igazi élet megy, nem csak a turistáknak fenntartott cukormáz. Kéregetők az utcán, munkába siető autósok, USA közelségének hála pedig Starbucks, McDonalds, és minden hasonló is van. Nekem nem túl érdekes a hely, ide csak kávézni járok ki, meg az internet kedvéért, néha meg eszem egy jó burito-t.
Számomra a Catalina Island a favorit. Ezt a pici szigetet Wrigleys, a rágógumi ősatyja vette meg, és a 60-as 70-es években csak a leggazdagabb sztárok engedhették meg maguknak, hogy itt lazítsanak. Mostanra csak a hegyek közé eldugott botanikus kert Wrigleys emlékműve emlékeztet minderre. Maga a sziget saroktól sarokig természetvédelmi terület, csak pár autó van, az emberek nagy része elektromos golfkocsikkal jár, amit a turisták is bérelhetnek. Az egész helyet zöldellő hegyek borítják, Avalon kikötővárosában pedig pici babaháznak tetsző házikók pihennek a lankákon. Álomszerű hely, egy igazi mesebeli paradicsom, csinos kis boltokkal, iskolával, bárokkal, és mindennel ami kell. Van egy tipikus amerikai kávézó is, piros bőrszékekkel, 80-as évek beli mintázatokkal, ahol a kötényes pincérnők újratöltögetik a kávét a bögrédben. Legutóbb mikor kint jártam béreltem 10 dolcsiért 2 órára egy biciglit és felcangáztam a botanikus kertig. Majd megszakadtam, de aztán hatalmas élmény volt a smaragdzöld hegyek közt lefele száguldani. Puerto Vallarta mellett ez az a hely ahova később is szeretnék visszajönni. Ez a sziget kinyitja kicsit a szívem.
Talán egyedül a szilveszterről nem írtam még. Uncsi sztori. Egy iszonyat elfoglalt dining room után még nyomtam egy kicsit az éjféli büfén a lidón, aztán mire végeztem és 2 után beértem a crew lounge-ba, már bezárt a bár. Egy sört húztam csak le és alvás, életem legjellegtelenebb szilvesztere. Fent a bisztróban még ott voltam mikor a vendégek visszaszámoltak, és Anyukám kérésére kicsit figyeltem befelé, hogy megérezzem milyen lesz nekem ez a 2012. Nagy boldogságot éreztem, de azt is, hogy akadályokkal szegélyezett lesz az utam. Mint ahogy most is, és ez így jó. A hegyen felfele is nehéz az út, de minden szirt után hatalmas öröm hogy idáig már sikerült felmászni.
Jelenleg picit meg vagyok fázva, de aszpirin, és valami megfázás elleni gyógyszer mindig ingyen elérhető a medical-ban, ahogy a c vitamin is, úgyhogy jól vagyok. Hamarosan úgyis elkezd melegedni az idő. Mostanság 10-15 fok van napközben.
A hajóról 6.-án lelépett a Wilson, végre megszabadultunk ettől az őrülttől. A helyére egy horvát pasas jött. Jó kiállású, szigorú, de általa a beosztásainkban és a munkamenetünkben végre megjelent a realitás, és a logikus management. Csak a fejét fogta, amikor meséltük miket művelt az elődje: nem csináltatott meg velünk egy csomó kötelező fnb vizsgát, embereket a crew mess-ből felrakott dining room-ba, ami tilos, a megadott határoknál tovább tartott embereket bizonyos pozíciókban, és így tovább. Szóval horvát barátunknak most van mit helyretennie.
Ahogy engem kirakott a dining room-ból, a staiton-ömre a Rolandot tette, eddig ő csinálta a sushi bárt. Emlékszem előtte mondogatta is: „Miért mindig a Magyar srácokkal van a gond?” – ez az elképzelés a Roland első vacsoráztatásánál pedig ismét beigazolódott. Szegény srác dobta a láncot, ami rengeteg emberrel megesik az első estéjén. Eleget írtam a dining room-ról, szóval gondolom nem kell részleteznem. Ráadásul először nem tud az ember semmit, a headwaiter kér valami számára teljesen egyértelmű dolgot, te visszakérdezel hogy „Hogyan?” ő pedig kiakad. Ebből a jelenetből áll az egész első nap, nyilvánvaló hogy kikészülsz, a válladon pedig ott a súly, hogy a vendégeid bent várnak az ételre amiért te felelsz. A felénél a Roland odalépett az assistant matre’d-hez, és kijelentette, hogy a kávékat már nem képes kitölteni, mert még a vendégre borítja, úgyhogy most heló. Maximálisan megértem, mert ezért a pénzért ilyen lehetetlenül kitalált őrületben nagyon nehéz helyt állni. Én is így voltam ezzel, kettőnk között csak annyi volt a különbség, hogy én úgy döntöttem maradok. Ez is az alázat gyakorlásának része. De csak ennyi volt köztünk a különbség. Csak a döntés. Persze ott van a másik oldal is, a Tamás, aki élvezi. Neki a habitusához tökéletesen passzol a dining room, Ő törtető, megy előre, ha kell beugrik a line közepére, és viszi is a kaját, jól nyomja. Én viszont nem vagyok képes, és nem vagyok hajlandó mindenkin áttiporni, sem vendég, sem headwaiter, sem senki kedvéért. Ha felhúznak megteszem, de csak haragból, az pedig csak még több haragot hoz, kiabálást, és káoszt. Ha ez lenne az utam, tudnám, hogy így kell eljárnom, érezném hogy rendben van. De én nem ezt választottam.
Jelenleg picit meg vagyok fázva, de aszpirin, és valami megfázás elleni gyógyszer mindig ingyen elérhető a medical-ban, ahogy a c vitamin is, úgyhogy jól vagyok. Hamarosan úgyis elkezd melegedni az idő. Mostanság 10-15 fok van napközben.
A hajóról 6.-án lelépett a Wilson, végre megszabadultunk ettől az őrülttől. A helyére egy horvát pasas jött. Jó kiállású, szigorú, de általa a beosztásainkban és a munkamenetünkben végre megjelent a realitás, és a logikus management. Csak a fejét fogta, amikor meséltük miket művelt az elődje: nem csináltatott meg velünk egy csomó kötelező fnb vizsgát, embereket a crew mess-ből felrakott dining room-ba, ami tilos, a megadott határoknál tovább tartott embereket bizonyos pozíciókban, és így tovább. Szóval horvát barátunknak most van mit helyretennie.
Ahogy engem kirakott a dining room-ból, a staiton-ömre a Rolandot tette, eddig ő csinálta a sushi bárt. Emlékszem előtte mondogatta is: „Miért mindig a Magyar srácokkal van a gond?” – ez az elképzelés a Roland első vacsoráztatásánál pedig ismét beigazolódott. Szegény srác dobta a láncot, ami rengeteg emberrel megesik az első estéjén. Eleget írtam a dining room-ról, szóval gondolom nem kell részleteznem. Ráadásul először nem tud az ember semmit, a headwaiter kér valami számára teljesen egyértelmű dolgot, te visszakérdezel hogy „Hogyan?” ő pedig kiakad. Ebből a jelenetből áll az egész első nap, nyilvánvaló hogy kikészülsz, a válladon pedig ott a súly, hogy a vendégeid bent várnak az ételre amiért te felelsz. A felénél a Roland odalépett az assistant matre’d-hez, és kijelentette, hogy a kávékat már nem képes kitölteni, mert még a vendégre borítja, úgyhogy most heló. Maximálisan megértem, mert ezért a pénzért ilyen lehetetlenül kitalált őrületben nagyon nehéz helyt állni. Én is így voltam ezzel, kettőnk között csak annyi volt a különbség, hogy én úgy döntöttem maradok. Ez is az alázat gyakorlásának része. De csak ennyi volt köztünk a különbség. Csak a döntés. Persze ott van a másik oldal is, a Tamás, aki élvezi. Neki a habitusához tökéletesen passzol a dining room, Ő törtető, megy előre, ha kell beugrik a line közepére, és viszi is a kaját, jól nyomja. Én viszont nem vagyok képes, és nem vagyok hajlandó mindenkin áttiporni, sem vendég, sem headwaiter, sem senki kedvéért. Ha felhúznak megteszem, de csak haragból, az pedig csak még több haragot hoz, kiabálást, és káoszt. Ha ez lenne az utam, tudnám, hogy így kell eljárnom, érezném hogy rendben van. De én nem ezt választottam.
Minden esetre bárki bárhogyan is dönt, ezek a srácok már azért is legyőzhetetlenek mert hajlamosak idejönni újra és újra és dacolni a hajóval. Néha vannak olyan dolgok, amiket nem neked szánt az élet, ilyenkor jól teszed ha félreállsz, de ha csak a félelem tart vissza jobb ha belekezdesz. Bumm, ész nélkül, lódulj neki. Legyőzhetetlen nem attól lesz az ember, hogy sosem veszít, hanem attól hogy nem adja fel az utat amit választott. Ostoba persze én sem vagyok, kevés pénzért nem zúzom le magam, de amíg érzem, hogy dolgom van itt, semmi sem fog meg. Ezért nem adtam még fel. Aki otthon aggódik értem annak nincs oka rá, ezért is mondom mindig a családnak hogy ne féltsenek. Én nem vagyok itt bánatos, de ha ők sírnak az azzá tesz, szóval semmi gáz, lazaság. J
Egy dolgot még biztosan meg kell tanulnom. A félelmet letenni, mert az mindig motoszkál bennem amikor valami újba kezdek. Talán ez is egy robbanással együtt mászik majd le belőlem.
Itt változok, és változtatok. Amikor otthon voltam sokszor éreztem a tétlenségem, és ez megkeserítette a napjaim. Hiába próbálkoztam, hiszen mindent ugyanúgy csináltam mint bármikor. Mert hogyan is vársz változást az életedben, ha ugyanazokkal a módszerekkel próbálkozol amivel eddig is. Válaszd azt is egy kicsit, amitől félsz.
Tudjátok, ilyenkor mindig eszembe jut egy rész, a Mátrix-ból. Amikor Neóból a film elején a kocsiban kiszedik a poloskát, már nem tudja mit álmodik és mit él, és teljesen kikészül. „Állítsd meg az autót, ki akarok szállni!” Az autó megáll, a srác kinyitja az ajtót, de mielőtt kiteszi a lábát az esőbe rápillant az éjszakai utcácskára ami mellett lefékeztek. Trinity megfogja a vállát és megszólal.
„Nagyon jól ismered azt az utcát.
Pontosan tudod hogy hová vezet
És azt is tudod hogy nem oda akarsz eljutni.”
Egy dolgot még biztosan meg kell tanulnom. A félelmet letenni, mert az mindig motoszkál bennem amikor valami újba kezdek. Talán ez is egy robbanással együtt mászik majd le belőlem.
Itt változok, és változtatok. Amikor otthon voltam sokszor éreztem a tétlenségem, és ez megkeserítette a napjaim. Hiába próbálkoztam, hiszen mindent ugyanúgy csináltam mint bármikor. Mert hogyan is vársz változást az életedben, ha ugyanazokkal a módszerekkel próbálkozol amivel eddig is. Válaszd azt is egy kicsit, amitől félsz.
Tudjátok, ilyenkor mindig eszembe jut egy rész, a Mátrix-ból. Amikor Neóból a film elején a kocsiban kiszedik a poloskát, már nem tudja mit álmodik és mit él, és teljesen kikészül. „Állítsd meg az autót, ki akarok szállni!” Az autó megáll, a srác kinyitja az ajtót, de mielőtt kiteszi a lábát az esőbe rápillant az éjszakai utcácskára ami mellett lefékeztek. Trinity megfogja a vállát és megszólal.
„Nagyon jól ismered azt az utcát.
Pontosan tudod hogy hová vezet
És azt is tudod hogy nem oda akarsz eljutni.”
Zárásnak a magvas gondolatok után egy kis érdekességet is tálalok. A továbbiakban álljon itt pár hajós szleng és ezeknek a kinti életbeli megfelelői. Remélem mindenkinek érdekes lesz, jó olvasást ehhez is és köszönöm a figyelmet mindenkinek. A szavakat angol ejtés szerint írom.
Mamagayo – Munkakerülés, a hajó leggyakrabban használt szlengje
Papagayo – Erőteljes munkakerülés
Babalu - Ostoba
Cup – mindenféle műanyagpohár típustól függetlenül
Taka-Taka – 1. Értelmetlen csacsogás, 2. lebaszás a főnök által
Chikito – Fülöp emberke
Bambino – Alacsony ember
Banana – Bajba kerülés
Eat the Banana – Szivatás, warning, lehordás a főnök, supervisor által
Paisano – 1. Haver, 2. Honfitárs
Paisana – 1. Női barát, 2. Barátnő, 3. Női Honfitárs
Finito – A műszak vége
Kaputt – 1. Kikészülés 2. Balhé, elcsúszás a munkával
Papagayo – Erőteljes munkakerülés
Babalu - Ostoba
Cup – mindenféle műanyagpohár típustól függetlenül
Taka-Taka – 1. Értelmetlen csacsogás, 2. lebaszás a főnök által
Chikito – Fülöp emberke
Bambino – Alacsony ember
Banana – Bajba kerülés
Eat the Banana – Szivatás, warning, lehordás a főnök, supervisor által
Paisano – 1. Haver, 2. Honfitárs
Paisana – 1. Női barát, 2. Barátnő, 3. Női Honfitárs
Finito – A műszak vége
Kaputt – 1. Kikészülés 2. Balhé, elcsúszás a munkával
A végére pedig pár kép ahogy illik:
 |
| Ensenada a kikötőből |
 |
| Burito |
 |
| Esős idő, hűvös tél Californiában |
 |
| Catalinai utcácskák |
 |
| Avalon babaházai a Tender-ből |
 |
| Catalina szigete |
 |
| Long beach a kedvenc kávézómból |
Áh, na igen. Kezdődik a kemény rész... nagyon tudlak becsülni. Én mindezt csak lightos kiadásban kaptam, de el tudom képzelni, mi mehet ott. Az étterem elég nehéz ügy... nem véletlenül nem akarok közelről kajával dolgozni a jövőben, marha sok a hibalehetőség... aztán kaptam én is a leb*szást bőven az indiai manageremtől anno... de emlékeim szerint sehol nem voltak a filippinoitokhoz képest.
VálaszTörlésCsak kitartás továbbra is... tudod, a félelem természetes dolog, és ha már nem félsz egy új dologtól, az lenne a gáz... Én is szoktam félni, ha valami újat csinálok. Tudod, csak tedd amitől félsz, a bátorság majd jön utána. Nem legyőzni kell a félelmet, hanem megszelídíteni és felhasználni =)
(Megj: most marha okos vagyok, de azért jól fog esni a vigasztalás és viszontbátorítás, ha a te melódnak a felétől összeroppanok a következő évben... =PPP)
Mindenki ahhoz viszonyít amit épp csinál, szóval ki tudja, lehet hogy nekem is a tököm kilesz később kevesebb munkával. Ilyen az ember :)
VálaszTörlésKöszönöm a szavakat, igyekszem végigvinni a pályát :D