Néma Zene
Párizs külvárosában, a repülőtérhez közel, egy All Seasons hotelben ücsörgök. Itt már Magyar idő szerint folynak a nappalok és az esték - így tudom hogy az enyémeimmel egy időben fekszem. Ez jó.
Minden ami alig egy napja történt pedig olyan homályos. Tudom hogy a Gábor még ott van, de nem úgy érzem mintha a föld másik felén lenne. Inkább úgy, mintha egy világokat összekötő térkapu túlfelén, egy másik bolygón. Az amerikai emlékek hihetetlennek tűnnek, és az egész tényleg olyan mint egy álom.
Június tíz, este 22 órakor, indiai Lido matre'd-m, Valerian odajött hozzám, és szólt hogy jelentkezzek ki a rendszerből, véget ért a munkaidőm. Ott utoljára megcsináltam amit 8 hónapon át minden áldott nap tettem - clock out. Most tényleg vége. 8 hónapon át szabadnap nélkül minden reggel felkeltem és ha jó volt, ha nem, csináltam mint a gép. Pedig néha fájt. És holnaptól egyszer csak megáll az egész. Nincs több rohanás, félelem a főnököktől, hatalmas nyomás és stressz. Kimentem egy cigire, a kezeimbe temettem az arcom - nem sírtam csak átrohant rajtam a döbbenet, és a megkönnyebbülés. Olyan béke ért el, mintha épp a mennyek felé gyalogolnék, mindent a hátam mögött hagyva.
Este még összepakoltam mindent, felkészültem a következő napi rohanásra, aztán felmentem a crew bárba. Elbúcsúztam a tengertől, a hajó részeitől... Ensenada-t is bámultam vagy egy 5 percig a hajóról mikor utolszor elhagytuk. Mélyen a fejembe véstem a hegyeket, a házakat, az illatokat - varázslatos pillanat volt. Ebben az utolsó pár napban is megtanultam valamit - azt hogy mekkora kozmikus élmény valamit -talán- utoljára látni.
Este a bárban a Pistivel még behúztunk pár italt. Jó volt tudni hogy együtt megyünk - mint ahogy együtt jöttünk is. A szerződés minden egyes napját együtt toltuk végig, beleértve még a Miami-be tartó repülőutat is az elején. A Gábor majd 25.-én jön haza, utolsóként a csapatból. Ott este még beszélgettünk egy kicsit- Ő szerencsére összejött az egyik tündéri entertainment-es csajjal, tehát nem lesz olyan borzasztóan magányos az uccsó pár napja. Szóval ott álldogálltunk, Ő, Én meg az Ashley, és megjelent a kedvenc énekesnőm is. Emlékszetek talán még a kis love affair-omra. Egész végig tudtam hogy Ő az akitől még el kell búcsúznom, de nem voltam képes rá. Először egyébként -mivel később jöttek fel mint én- vissza is mentem a kabinba. Úgy döntöttem egyszerűen csak eltűnök, de a JóIsten nem így akarta, mert hamarosan felhívott a Gábor, hogy hol is vagyok már.
Szóval este még meg is ölelgettem a kis tündérkémet. Nem tudom hogy még bele van e zúgva az olasz srácába, de most mindegy is. Rajtam minden esetre biztos átlátott, mert hát ilyenek a nők. Amikor ránéztem tudtam, hogy lehet soha nem látom többé mint ahogy sok mást sem. Búcsúzóul kaptam egy csókot.
Ez jó volt, de picit meg is tiport, főleg hogy épp rengeteg érzelem mocorgott bennem. Mielőtt elmentem hagytam neki egy ajándékot amit elvileg meg is kapott az este. Egy fésűkagyló, benne egy felirattal:
"We all look up to the same sky."
Következő nap rengeteget rohantunk a papírokkal mire le tudtunk szállni. Mindent leadni, tisztán hagyni a szobát, átvenni a fizetés maradékát, és ilyenek. Rengeteg embertől kellett elbúcsúznom, sok ölelést cseréltem. "Légy okos, és ne jöjj vissza" - intett Eduardo, a Brazil pajtásom, és még sok mások is. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a Carnival biznisz már nem a régi. Ellenben rengeteg barátom lett, a végére már még a mosogatók, a takarítók, sőt a secu-sok is név szerint köszöntek el, és búcsúztattak. Végül aztán amikor minden megvolt, délelőtt 11-kor a gangway-hez kísértek minket, és lesétáltunk. Egyszerű pillanat volt. Az élet nagy pillanatai alatt nem megy hősies muzsika mint a filmekben. De persze mégis...
Még benéztünk egyet Long Beach-re, hogy ott is meglegyen a búcsú, aztán hosszú ücsörgés következett míg felvett minket az airport shuttle.
Előtte még visszasétáltam a hajóhoz, néztem a fedélzetet a távolból. Akkor már bőven ment az őrület, takarítottak a lidón, cserélték az ételeket a line-on, mindenhol feszült munka folyt. Mindenkit lekötött a rohanás - tudtam milyen érzés az, és azt is, hogy már nem kell osztoznom velük ebben. De mintha nem ledobtam volna ezt a terhet - inkább hozzámnőtt, s most kitépték belőlem. Néztem a dohányzót, láttam a folyosókat ahogy sétálok rajtuk, ahogy kilépek a fedélzetre és körbenézek. Be kell vallanom ez valóban életre szóló élmény volt. Úgy érzem a lelkem egy része ott maradt a Carnival Inspiration-ön, valahol a vaskos acéllemezek között. Amikor a busz elindult és távolodtunk, egy messzi híd tetejéről még megláttam a távoli, aprónak tetsző hajót. Sokáig néztem, mígnem az út elkezdett alattunk lejteni, s a kislány végleg eltűnt a horizonton.
A reptéren kiderült, hogy valamilyen baleset miatt a gépünk 3 órát késik, így a csatlakozást is késsük. Persze az Air France mindent áll - a hotelt Párizsban, és még egy kaját is a terminálban (az új csatlakozást következő nap reggelre tették párizsi idő szerint). Szinte teljesen végigaludtuk a 10 és fél órás utat az Atlanti Óceán felett. Ahogy a gép leszállt Franciaországban, éreztem hogy átmentünk a térkapun. Dús bokrok, cseréptetős kis házak, madárcsicsergés. Otthoni autók, csöndes elegancia mindenütt, komoly emberek. Esküszöm nektek, hogy az Amerikaiakat arcról fel lehet ismerni annyira mások. A vonásaik, a mimikájuk. És ugyanez igaz az Usára is. Egy teljesen más világ, más illatokkal, és benyomásokkal. Otthon nincsenek széttetovált fiatalok, latin csajok, ezerféle színbe öltözött feketék, Camaro-k, mérföldekig egyenes utcák. Ez már nem az Angyalok Városa. Ahogy visszajöttem olyan érzésem volt, mint amikor az ember befejez egy regényt. Mintha az egészet csak olvastam, vagy a tv-ben láttam volna.
És most itt ülünk a Pistivel, szabadok vagyunk, van ablakunk, vannak illatok - és tudjuk hogy kezdeni kell valamit azzal amit megtanultunk.
De persze messze a vasba zárva még mindig ott egy másik világ. Ahol ezernyi ázsiai dolgozik az életet feladva valamiért ami talán több mint bármi más. Ahol a Gabi valószínüleg épp készül felhívni az Ashley-t egy reggeli szar shift után. Ahol a Mateusz épp cipőt húz hogy ismét felfedezzen valamit Catalinán. Ahol az Alina csábosan felel a vendégnek a room service telefonján, aztán leteszi és visít: "unooom... haza akarok menniiii". Ahol a mess-ben bűzös olcsó főtt húsok szagával eltellve indiaiak és indonézek kiabálnak a napi meccs eredményét látva. Ahol a Clarissa épp a reflektorok fényében énekli át a hajót úgy hogy beleremeg a mindenség.
Kinézek az ablakon, itt csönd van, de bennem ott a zene. Párizs fényei tükröződnek a felhőkön. És most értem meg mi is az az Inspiration. Sokkal több mint gondoltam. Nem végeztem még semmivel.
Csak most kezdek.
Minden ami alig egy napja történt pedig olyan homályos. Tudom hogy a Gábor még ott van, de nem úgy érzem mintha a föld másik felén lenne. Inkább úgy, mintha egy világokat összekötő térkapu túlfelén, egy másik bolygón. Az amerikai emlékek hihetetlennek tűnnek, és az egész tényleg olyan mint egy álom.
Június tíz, este 22 órakor, indiai Lido matre'd-m, Valerian odajött hozzám, és szólt hogy jelentkezzek ki a rendszerből, véget ért a munkaidőm. Ott utoljára megcsináltam amit 8 hónapon át minden áldott nap tettem - clock out. Most tényleg vége. 8 hónapon át szabadnap nélkül minden reggel felkeltem és ha jó volt, ha nem, csináltam mint a gép. Pedig néha fájt. És holnaptól egyszer csak megáll az egész. Nincs több rohanás, félelem a főnököktől, hatalmas nyomás és stressz. Kimentem egy cigire, a kezeimbe temettem az arcom - nem sírtam csak átrohant rajtam a döbbenet, és a megkönnyebbülés. Olyan béke ért el, mintha épp a mennyek felé gyalogolnék, mindent a hátam mögött hagyva.
Este még összepakoltam mindent, felkészültem a következő napi rohanásra, aztán felmentem a crew bárba. Elbúcsúztam a tengertől, a hajó részeitől... Ensenada-t is bámultam vagy egy 5 percig a hajóról mikor utolszor elhagytuk. Mélyen a fejembe véstem a hegyeket, a házakat, az illatokat - varázslatos pillanat volt. Ebben az utolsó pár napban is megtanultam valamit - azt hogy mekkora kozmikus élmény valamit -talán- utoljára látni.
Este a bárban a Pistivel még behúztunk pár italt. Jó volt tudni hogy együtt megyünk - mint ahogy együtt jöttünk is. A szerződés minden egyes napját együtt toltuk végig, beleértve még a Miami-be tartó repülőutat is az elején. A Gábor majd 25.-én jön haza, utolsóként a csapatból. Ott este még beszélgettünk egy kicsit- Ő szerencsére összejött az egyik tündéri entertainment-es csajjal, tehát nem lesz olyan borzasztóan magányos az uccsó pár napja. Szóval ott álldogálltunk, Ő, Én meg az Ashley, és megjelent a kedvenc énekesnőm is. Emlékszetek talán még a kis love affair-omra. Egész végig tudtam hogy Ő az akitől még el kell búcsúznom, de nem voltam képes rá. Először egyébként -mivel később jöttek fel mint én- vissza is mentem a kabinba. Úgy döntöttem egyszerűen csak eltűnök, de a JóIsten nem így akarta, mert hamarosan felhívott a Gábor, hogy hol is vagyok már.
Szóval este még meg is ölelgettem a kis tündérkémet. Nem tudom hogy még bele van e zúgva az olasz srácába, de most mindegy is. Rajtam minden esetre biztos átlátott, mert hát ilyenek a nők. Amikor ránéztem tudtam, hogy lehet soha nem látom többé mint ahogy sok mást sem. Búcsúzóul kaptam egy csókot.
Ez jó volt, de picit meg is tiport, főleg hogy épp rengeteg érzelem mocorgott bennem. Mielőtt elmentem hagytam neki egy ajándékot amit elvileg meg is kapott az este. Egy fésűkagyló, benne egy felirattal:
"We all look up to the same sky."
Következő nap rengeteget rohantunk a papírokkal mire le tudtunk szállni. Mindent leadni, tisztán hagyni a szobát, átvenni a fizetés maradékát, és ilyenek. Rengeteg embertől kellett elbúcsúznom, sok ölelést cseréltem. "Légy okos, és ne jöjj vissza" - intett Eduardo, a Brazil pajtásom, és még sok mások is. Itt mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a Carnival biznisz már nem a régi. Ellenben rengeteg barátom lett, a végére már még a mosogatók, a takarítók, sőt a secu-sok is név szerint köszöntek el, és búcsúztattak. Végül aztán amikor minden megvolt, délelőtt 11-kor a gangway-hez kísértek minket, és lesétáltunk. Egyszerű pillanat volt. Az élet nagy pillanatai alatt nem megy hősies muzsika mint a filmekben. De persze mégis...
Még benéztünk egyet Long Beach-re, hogy ott is meglegyen a búcsú, aztán hosszú ücsörgés következett míg felvett minket az airport shuttle.
Előtte még visszasétáltam a hajóhoz, néztem a fedélzetet a távolból. Akkor már bőven ment az őrület, takarítottak a lidón, cserélték az ételeket a line-on, mindenhol feszült munka folyt. Mindenkit lekötött a rohanás - tudtam milyen érzés az, és azt is, hogy már nem kell osztoznom velük ebben. De mintha nem ledobtam volna ezt a terhet - inkább hozzámnőtt, s most kitépték belőlem. Néztem a dohányzót, láttam a folyosókat ahogy sétálok rajtuk, ahogy kilépek a fedélzetre és körbenézek. Be kell vallanom ez valóban életre szóló élmény volt. Úgy érzem a lelkem egy része ott maradt a Carnival Inspiration-ön, valahol a vaskos acéllemezek között. Amikor a busz elindult és távolodtunk, egy messzi híd tetejéről még megláttam a távoli, aprónak tetsző hajót. Sokáig néztem, mígnem az út elkezdett alattunk lejteni, s a kislány végleg eltűnt a horizonton.
A reptéren kiderült, hogy valamilyen baleset miatt a gépünk 3 órát késik, így a csatlakozást is késsük. Persze az Air France mindent áll - a hotelt Párizsban, és még egy kaját is a terminálban (az új csatlakozást következő nap reggelre tették párizsi idő szerint). Szinte teljesen végigaludtuk a 10 és fél órás utat az Atlanti Óceán felett. Ahogy a gép leszállt Franciaországban, éreztem hogy átmentünk a térkapun. Dús bokrok, cseréptetős kis házak, madárcsicsergés. Otthoni autók, csöndes elegancia mindenütt, komoly emberek. Esküszöm nektek, hogy az Amerikaiakat arcról fel lehet ismerni annyira mások. A vonásaik, a mimikájuk. És ugyanez igaz az Usára is. Egy teljesen más világ, más illatokkal, és benyomásokkal. Otthon nincsenek széttetovált fiatalok, latin csajok, ezerféle színbe öltözött feketék, Camaro-k, mérföldekig egyenes utcák. Ez már nem az Angyalok Városa. Ahogy visszajöttem olyan érzésem volt, mint amikor az ember befejez egy regényt. Mintha az egészet csak olvastam, vagy a tv-ben láttam volna.
És most itt ülünk a Pistivel, szabadok vagyunk, van ablakunk, vannak illatok - és tudjuk hogy kezdeni kell valamit azzal amit megtanultunk.
De persze messze a vasba zárva még mindig ott egy másik világ. Ahol ezernyi ázsiai dolgozik az életet feladva valamiért ami talán több mint bármi más. Ahol a Gabi valószínüleg épp készül felhívni az Ashley-t egy reggeli szar shift után. Ahol a Mateusz épp cipőt húz hogy ismét felfedezzen valamit Catalinán. Ahol az Alina csábosan felel a vendégnek a room service telefonján, aztán leteszi és visít: "unooom... haza akarok menniiii". Ahol a mess-ben bűzös olcsó főtt húsok szagával eltellve indiaiak és indonézek kiabálnak a napi meccs eredményét látva. Ahol a Clarissa épp a reflektorok fényében énekli át a hajót úgy hogy beleremeg a mindenség.
Kinézek az ablakon, itt csönd van, de bennem ott a zene. Párizs fényei tükröződnek a felhőkön. És most értem meg mi is az az Inspiration. Sokkal több mint gondoltam. Nem végeztem még semmivel.
Csak most kezdek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése