A végén majd meghajlunk


"Figyeld csak."

Adjatok, néktek is adatik;
jó mértéket, megnyomottat és megrázottat,
színig teltet adnak a ti öletekbe.
Mert azzal a mértékkel mérnek néktek,
amelylyel ti mértek.

Lukács 6,38 (Károli Gáspár fordítása)

Valamikor Márciusban:

Hát helló srácok! Ezer éve nem írtam már blogot, de ez nem is meglepő. Rájöttem már hogy ez az általános tendencia. Úgy vettem észre csak akkor ülök le írni amikor van mit kiírnom magamból. Hát most aztán bőven akad. Nem is tudom mivel kezdjem.
Először talán az eseményekről írok, amik a hajón estek amióta nem jelentkeztem.

Először is, még mindig a crew mess-ben nyomom a reggeli műszakot, most már lassan beleőrülök. Amióta itt vagyok rengeteg változáson mentem ismét keresztül. Körülöttünk fogyatkoznak az emberek. A Tina lelépett, őt meg a magyarok közül egyből a Sándor követte. Tudjátok a team headwaiter srác akivel együtt zúztunk még Miami-ben. Az ő története azt hiszem mindnyájunknak átformálta a hajóról alkotott elképzeléseket. Miután hallottuk hogy felmondott egyik reggel találkoztam a Mátéval a lépcsőknél. Kérdeztem hogy hallotta-e mi volt a Sándorral, azt felelte igen. Emlékszem, egy pillanatra kétségbeesés jelent meg a szemében és így szólt: „Most mondd, ilyenkor mit lehet tenni? Mit?” Akkor úgy éreztem én is, hogy ez az eltiprás ellen teljesen tehetetlenek vagyunk. Nah elmesélem mi volt a Sándorral végre.
Az egyik este az egyik vendég hölgy hamburger-t rendelt tőle, amit ő becsületesen ki is hozatott, csakhogy mint tudjuk, a hamburger tartalmaz paradicsomot is. Mikor a burger az asztalra került, a kedves hölgy kifakadt – mert hogy ő említette hogy allergiás a paradicsomra, és mégis hoztak neki. Mondjuk tudni kell az amerikaiakról hogy mind allergiásak valamire. Ahogy a Zvonimir egy oktatáson mondta: „Mindig kérdezzétek meg a vendég kölyköket hogy mire allergiásak. Ezek nem olyanok mint a jó kis európai srácok. Gyöngék.”
Nah de a történetben nyilván az a fontos, hogy a vendég hazudott, nem jelezte hogy allergiás lenne valamire, de mégis ezt állította – még a guest service-nek is, ahol panaszt tett. Mindezek után Richard, az F&B manager találkozott a Sanyival, és előadta, hogy ez nem elfogadható egy team headwaiter-től. Sajnos mivel nem túlzottan kedveli a pincéreket, ezért inkább a vendégnek hitt mint a Sándornak, és jelezte, hogy akkor holnaptól fél fizetéssel team waiter-ként lehet folytatni. Nyilván magyar barátunknak volt annyi vér a pucájában hogy azt mondja: akkor ennyi elég volt, viszlát. És ez a szomorú, egy 7 éve tartó karriert egy ilyen faszság miatt összedöntött ez a buzi FnB. Egy szelet paradicsom miatt. Ezért monda azt a Máté amit mondott. És én is ezt kérdeztem. Hogy ekkor mit lehet kezdeni basszus.
A Richard amúgy is egy érdekes story. Elmesélek még egy tanulságos történetet. Egyik reggel amikor vittem vissza a nagy polcos troley-val a cuccokat összefutottam vele. A troley rendben volt, le volt plasztikolva, épp rakodótérnél gurultam vele, mikor ez a fasz megállított előttem egy báros srácot, aki szintén egy kis troley-val gurult, rajta pár dobozzal. Lassan elkezdte csekkolni a dobozokat, a csomagolás helyességét. Mivel nem tudtam ez mennyi időbe kerül neki, ezért úgy döntöttem kikerülöm őket. Csak kikerülöm, ennyi. Amint megindultam felém fordult és megállított.
„Nem tudsz egy percet várni amíg végzek előtted?”
„Dehogynem!” –mondtam- „De nem tudtam mennyi ideig ellenőrzi a másik srácot uram.”
„Ha nem tudsz türelmes lenni fiam, ez a munka nem neked való, akár haza is mehetsz!”
Erre persze dobtam amit tanultam. Alázatosan, lehajtott fejjel elnézést kértem, és megvártam amíg lelép. Nagyon felmérgesített, az ilyen értelmetlen fenyegetőzés szerintem bármely más helyen munkahelyi zaklatásnak minősül. Aztán ahogy már a lifttel haladtam a főkonyhára eszembe jutott valami amit még az Anikó mondott.
„Amikor megismerkedett a csajjal, a nő báros volt, ő meg Sous schef..”
Szal szakács volt... Abban a pillanatban láttam magam előtt a jelenetet, ahogy a tisztelt indiai úr, 15 év szakácskodás után áll a hotline mögött, és vele szemben már megszámlálhatatlan alkalommal ismét ott áll egy pincér, és üvölt: „Hol van az a medium rare steak? Speed up faszfej!”. Ez a mi FnB managerünk, lelkében 20 év alatt összegyűlt elnyomással, és most ő a hajó vámpírja, a nagy eltipró, aki már 3 matre’d-t elpucolt a fedélzetről. Merthogy Wilson, Omur, meg a Dario (ezek volt helyi matre’d-k) is miatta ment el. Állítólag a Zvonimir-t is le akarja tenni ismét Team headwaiter-nek, mert nem kedveli. „Hey Ghiggolo”, így hívja. Hát az ilyet fejjel lefelé beleraknám a pulper-be. De tudjátok mit, van egy ultimate tervem. Hihetetlen elegáns. Mielőtt lelépek, L.A.-ben beszerzek egy könyvet. Rousseau-tól, és valahogy eljuttatom hozzá. Tudjátok, a Társadalmi Szerződést. Lehet hogy az első pár bekezdést még ki is húzom neki pirossal...

Április végén

Ismeritek azt a tejszínű ködöt, ami amikor leereszkedik a tájra, alig egy jó száz méter látótávolságod marad csak, de mintha körülötted nem is lenne köd, csak a távolban látod. Úgy érzed téged sosem fed be, de mindig követ. Ez a kísérteties köd ölel minket már egy jó hete minden reggel, az ég pedig hófehér. Úgy tűnik elálltak az óceáni szelek, a fölöttünk eddig pár óra alatt átrohanó ciklonok most lustán időznek felettünk. Kicsit tele van vele a faszom, mert ha már kijövök a vaskoporsóból, szeretném látni a napot. Az utóbbi reggeleken néha amikor kijutottam meginni egy kávét, elgondolkoztam, hogy miben is annyira más ez, az otthonitól. Mert ott a reggeli kávézás egy üde élmény, sokszor akár egy órát elidőzök, gondolkozok, míg a két pohár kávém megiszom egy pár cigi mellett – itt viszont egy keserédes élmény, ami inkább csak arról szól, hogy a sok munka után egyet leteszem a seggem, és emésztem magam. Otthon sem szerettem amikor fehér felhős az ég, olyankor minden szín szürkébb. De amikor ragyog a nap, a reggeli selymes fények minden formát egy kicsit finomabbá varázsolnak. Az éjszakából megmaradt kellemes csípős hideg levegő megtelik a tölgyek, a ház alatti kertek, a zalai erdők illatával. És a madarak - a dalukat már észre sem vettem úgy hozzászoktam, de mindig nyugtató hatással volt rám. Ez a különbség. Itt nincsenek ilyen hangok. Messzi zúgást hallok talán a motor, vagy a légkondícionállás hűtői, ventillátorai miatt, és a vizet - ahogy a hullámok ritmusosan meg-meg törnek a haladó hajó orránál. Beszélünk a tengeri sós levegőről, de azt csak a parton érzed a homokból, és a kikötő köveiből. A nyílt tengeren nincsenek illatok. Legutóbb megtaláltam a sok meditációs zene között egy darabot – Kövi Szabolcs – reggeli meditációs zene. Ez csak pár finom fuvolahangból áll, madárcsicsergéssel a háttérben. Ezt hallgattam reggel. Énekesmadarak a parton sincsenek, ebben az éghajlati övben csak galambokat, sirályokat, pelikánokat látok. Elképesztő amúgy ahogy vadásznak, nyílegyenesen belerontanak a vízbe, el is merülnek, aztán visszajönnek zsákmánnyal, vagy anélkül. Nah de ennyire nem rémes itt, életem leggyönyörűbb napfelkeltéit itt láttam a hajón. Viszont mégis csak mérsékelt övi srác vagyok, és persze szeretem az otthonom. Nem mondom hogy nem érint meg a tenger, szeretek hajózni, de persze mindenből megárt a sok. A kevés viszont nem gyógyít meg eléggé. Emberi problémák.

Fiúkák, lassan 7 hónapja élek a hajón, közeleg az utolsó nap. A bejegyzésem első felét még régebben írtam az István laposán, most viszont megvan már a sajátom. Így jobban esik írni, ezért folytatom most a blogot. Jelenleg ahogy azt facebook-on is hirdettem éjszakás vagyok a room service-ben, ki tudja még meddig, de jelenleg már majdnem egy hónapja. Emlékszem arra a napra, amikor sok sok heti unszolás után végre a Zvonimir engedett nekem, és kivett a crew mess-ből. Azon az estén, amikor ismét tálcával a vállamon sétáltam a vendégfolyosókon, esküszöm majdnem elsírtam magam. Persze nem, de ehhez hasonló volt a reveláció amit átéltem. Végre nem volt hangzavar, lökdöső indonéz csicskák akik éhes élőholtakként lökdösnek fel alá, horvát idegösszeroppanásos supervisor a seggemben aki percről percre kitalál valami extra munkát, apró indiai élveteg fejű főszakács aki ugráltat mint egy kutyát. Szóval értitek. Akkor még a Liz volt az operátor is, egy csodaszép kedves fülöp kiscsaj aki minden kérését kedvesen elő tudta adni. Ez egyébként ritka, és biztos vagyok benne hogy a csaj nem tisztavérű Filippino, mert alapból a fülöp nők nem szépek. Tömzsi, csúnya, krumpliorrú, pufi fejű emberek. Leginkább a mesebeli koboldokhoz hasonlítanám őket, attól függetlenül hogy rendszertanilag ők is homo sapiens-ek – bár ebben nem vagyok teljesen biztos. 7 hónap alatt sikerült az én birkatürelmem ellenére is erős ellenszenvet kiváltaniuk belőlem. Mondok róluk még pár apróságot, persze amiről beszélek az erősen sztereotípia – persze a sztereotípiák sosem jönnek létre ok nélkül igaz?
Annak ellenére, hogy a Fülöp Szigetek társadalmilag a környéken viszonylag fejlettnek mondható, majdhogynem amerikai jellegű (nagy házak, belváros, bevásárlóközpontok, legalábbis a főváros körül, nem az eldugott pici szigeteken) a fülöpök mégis stresszelős, parázós, kiabálva beszélős, lökdösődő, illetlen ázsiai emberkék. Tudtátok-e páldául, hogy egy jól nevelt fülöp vagy Indonéz kissrác, amikor megjön a hajóra, még nem tud késsel villával enni? Az elején nem hittem ezt el, de egyre csak mondták, és mondták a szégyen minden jele nélkül, szóval már tényként fogom fel ezt. Hogy mit? Azt hogy ők tradicionálisan minden nélkül, kézzel esznek. De srácok. A rízst, a tésztát, a szirupos ételeket is! Megkérdeztem - az elegáns éttermekben ők is késsel és villával tálalnak, de otthon a családi asztalnál marokkal tömik pofába a rizseshúst, bizony ám! Amikor meg a crew mess üres, és nincsenek főnökök, itt is nekiállnak kézzel. Nah és még egy csomó ilyen kellemes szórakozásuk van, aminek hála kezdem a civilizáltságukat kétségbe vonni. A legrosszabb amikor megszólalnak. Ha az alábbiakat elmondod orrhangon pontos képet kapsz arról, hogy hogyan is hangzik a fülöp nyelv.
Papalaki ummmmgnyá pászámánásziputu gáyászánoooooooo takatipopugá
Nah. Ez a blogbejegyzés sok ilyen elemet tartalmaz majd. Már bennem volt hogy kiírjak egy két dolgot magamból amivel tele a tököm, de hát ez van. Vissza a room szervízhez.
Itt jelenleg két horváttal, pár indonézzel, meg két magyarral dolgozom. Anikó viszont, mire a blogbejegyzés a netre kerül már valószínűleg nem is lesz a hajón, így a kettőből lesz egy, a Gábor. A hajón elég bizonytalan a helyzet. Nagyjából január óta nem jött ide új assistant waiter, így a kezdetbeli majdnem harminc-negyven emberből lassan maradunk kb 15-en. A munkahelyeink felén jelenleg team waiterek dolgoznak, csökkentett bérrel. Ennek az oka az, hogy itt L.A.-ben a hajókon mindig remek a CPG (a vendégek által fizetett jutalék), így az aki a dining room-ban dolgozik erősen megtömheti a zsebét. Emiatt rengeteg team waiter és headwaiter jött a hajóra kérvénnyel, ők viszont többen vannak, mint ahány állomás a dining room-ban, így sokan afféle standby pozícióban vannak (kispad). Őket teszik be a mi munkáinkat csinálni. Ez a cégnek is jó, mert egy akár 2500 dolcsit is kereső team waiternek így csak 1000 dolcsit kell fizetniük. Nah talán ezért nem küld a cég assistant waitert? Ki tudja.
Maga a room service, így hogy már egy picit átlátom a céget, elég gáz. Az egy dolog persze hogy ezer éves, moshatatlanná piszkosodott műanyagokban szervírozunk, de maga az alapötlet már kicsit sántít. A room service alapötlet. Gondolj bele hogy van egy úszó hoteled. Ezen a hoteleden minden étel ingyen van, mert a jegy minden esetben all inclusive, tartalmazza a zabálást. Nah most. Erre te létrehozol egy szobaszervízt, ami szintén ingyenes, nincs limit (sokszor brutális mennyiségű kaját cipelünk ki), és teli hajónál több mint 2000 vendégnek áll rendelkezésére. És most jön a csavar. Ennek dacára létrehozod a room service konyhát, ami kb 15 négyzetméter, és egy szakács dolgozik benne. És odaraksz 6 pincért. Látjátok már mi a szitu? Odabasz. Egy rendelést előkészíteni és kivinni általában kb 15 perc. Amikor egy-egy húzós este besétálok, és látom hogy harminc várakozó rendelés van, amiből az első is két órás késéssel fut, néha feldobom az operátornak, hogy mi lenne, ha a blokkokat szépen megsemmisítenénk a pirítóban és elmennénk meginni egy cranberry vodkát.
Persze ez sem mindig vészes. Vannak csendes éjszakáink amikor sokat tudunk lazítani. A másik, hogy így éjszaka nincs supervisor, matre’d, fnb, senki. Mindenki alszik. Így bármikor kisétálhatok egy cigire, egy kávéra, eltűnhetek egy 5 percre, vagy csinálhatok egy szendvicset, annak ellenére hogy a hajón nekünk az étkezőinken kívül mindenhol tilos enni. Tehát a crew mess után áldásos. Sok remek élményem volt, mert nap közben ki tudtam menni. Voltam sokat erre-arra, meló után Mexikóban vagy Long beach-en reggelizek ha épp kikötőben vagyunk. Tudok vásárolgatni, meginni pár normális kávét, kiülni netezni, ilyenek. Most hogy rengeteg magyar elment a melóban összebarátkoztam az Anikóval is. Ha olvasol nagyon hálás vagyok neked, köszönöm hogy meghallgattad minden gondom-bajom, meg hogy el tudtunk dumálni értelmes dolgokról, a budapesti emlékekről, meg mindenről. Az anyakomplexusomnak mindig jót tesz ha értelmes nők társaságában le tudok kicsit csüccsenni. Nah aztán majd remélem nem hagyjuk ki a mit is? A borozást otthon a citadellában, meg a jachtos melókkal kapcsolatban az értekezést, meg a Szabó Ervin könyvtári túrát, meg minden!
Egyébként sikerült egy tradícionális mexikói étteremben ennem a csajjal, ahol ugyan az éttermi garnitúra otthon Európában még a legolcsóbb Kínaiban sem lenne elfogadható, de a kaja remek volt. Jó volt érezni hogy itt is vannak remek kaják. Meg hogy az út túloldalán Ensenada közepén a jó kajálás után egy igazi olasz által vezetett igazi olasz kávézóban, igazi olasz kávét ihatok. A hajón ezek a vízátengedős kávéfőzők csak ezt a vizes amerikai kávét csinálják. Akkor lepődök meg amikor azt hallom a vendégektől hogy ez a kávé is túl erős, annak ellenére, hogy már elfogadtam a tényt –főleg amikor a Walmart ételkínálatát láttam- hogy az amerikai étkezési kultúra pocsék. Most nem azért, de elcsúszott posztkommunista országaink kedvenc műszere, az öreg kotyogós is olyan kávét főz, ami mellett a starbucks 5 dolláros lötyije messze elmarad. Dehát az mifelénk van, ahol az „Egy kávét kérek!” automatikusan espresso-t jelent. Persze mint mindig, itt is két oldala van az éremnek, ne értsetek félre. Sok dolgot kaptam ettől a hajótól. A vélemény pedig sosem valódi. Valójában az alkotója nélkül nem is létezik, azzal együtt lesz teljes. Az alkotó meg változik, a szavak elszállnak, és a végén csak a lecke marad meg. De az nagyon.

Long Beach Marriot

Egy nappal később, a hideg fedélzet helyett már itt, a Marriot-ban ülök. Hideg Martini koktélt iszom, úgy ahogy szeretem. Bombay Sapphire, egy cseppnyi vermouth, jég nélkül. Húsz dollár volt, de azt hiszem, 7 hónap után már itt volt az ideje. Az első hely eddig amerikai kalandjaim során ahol tudták hogy mi is ez, és nem kellett elmagyaráznom. Kultúra.
Előttem az Alina hadovál még oroszul a mobiltelefonjába, az arcán pillanatonként váltják egymást a fanyar és vidám kifejezések, ahogy ezt csak az oroszok tudják csinálni. Kér egy menüt, de aztán az árakat látva lebiggyesztett ajkakkal távozik. Fellököm a fülest, a youtube-on elindítok egy számot. Koncert két csellóra. RV 531. Vivaldi. Még mindig ragaszkodom a világ legegyszerűbb zenéjéhez. Semmi túlcicomált idom, Beethoven-es ódai zsongás. Bár már várom a largo részt, most a lassabb jobban esne.
Alig egy fél órája búcsúztam el az Anikótól. Most már nincs barátosném akin az anyakomplexusom kiélhetem, a nyafogásommal, meg a magvas gondolataim előadásával. Az utolsó pillanatban picit meg is lepődtem, bocsi kicsi lány, csak azt hittem még bejössz velem a Walmart-ba, azért vágtam olyan búskomor fejet. Valójában már nem voltam szomorú. Ugyanúgy ahogy a többiek esetében, már napokkal előtte megvolt a búcsúm, belül. Csak a végét halogattam még egy kicsit. A hajó kicsit most olyan, mint a ködös, puskaporos csatatér, ahol már nincsenek lövések, és kiáltások mint az elején. Egyedül gubbasztok a lövészárokban, úgy érzem már itt a vége, de nem tudom ki van még körülöttem az enyémeim közül. A fejem még nem dugom ki, várok.
Sokan mentek és jöttek mostanság. Richard, a kedvenc FnB manager-em a neki szánt soha meg nem vásárolt Rousseau Társadalmi Szerződés másolatom nélkül távozott vissza Indiába. Ahol valószínűleg ismét ő lehet a gazdag kigyúrt kemény local hero. Helyette egy Román pasas jött, aki semmilyen tekintetben sem hasonlít a pózoló, Európai üzletemberes alűröket játszó indiai ex főnökhöz. Az első meetingen jött a nagy szöveggel, lazán a válaszfalnak támaszkodva, kapanyéllel a szájában – hogy majd megváltjuk a világot, jön a nagy karrier, csak lecsicskázunk még egy 5-6 évet... Hát persze. Este már a crew bárban láttam, ott már ledobta a láncot, keresztbe lőtt szemekkel. Útépítő részegre itta magát, de hát így megy ez felénk a Balkántól északra. Katalin a neve, amiben román létére nincs semmi fura, de azért –nevezzetek gyerekesnek – ez engem még mindig megmosolyogtat, főleg hogy ő itt a konyhák atyaúristene. Aki miatt egyébként ma a Gáborral a lefolyókat öblögettük forró vízzel, a szellőzőrendszer lemezeit meg hipóval, mindezt a room service teljes kinyalása után – hogy neki tessék. Hozzá kell tenni, hogy az Anikó, a betegszabis Ivana, meg a hiányzó team waiter standby-ok híján 9 ember helyett 4-en voltunk minden munkára, meg a szekrényen függő - konstans módon harminc darab- két órás késésű rendelésekre. „Már ezt hallgatva is felkúrom ezen az agyam, nem hogy még csinálni.” – feleli a skype túloldalán nevelőapám, hallva a Carnival Cruiselines féle procedúrákról. De hát meg is értem. Mi magyarok szeretünk tisztában lenni a munkánk értelmével, mielőtt a munkát teljesítjük. De ez elmúlik a hajón. Talán amúgy ha otthon is elmúlna, nem ilyen lenne az ország. Akkor viszont olyan lenne, mint a robotlekűek Kínája, ahol az embereket nem a feladat eredménye motiválja. Hanem... nos, csak a feladat.

Megeszem a martiniben lógó utolsó olivabogyót is. Kedvelem itt a pincéreket, picit olyan mint otthon. Mosolyognak akkor is ha érdektelenül viselkedem – ahogy én is teszem a hajón ha dolgozom. De hát ez a hospitality! Keveset alszom ma, és sejtem mi vár majd ha este 22 órakor munkába kezdek. Ismét kevesebben leszünk, fel kell töltenünk a készleteket, közben vinni a rendeléseket, leszedni a gyerekprogramokra felállított standokat(set-up-okat), jah és a holnapi Catalina-i megállásra még van egy Pier Set-up-om is. Mindez persze nem zaklat fel, nem is kellemetlen. A hajó dolgozós részéhez már többnyire egykedvű komor elfogadással állok hozzá. Az utóbbiakban nézegettük a magánjachtok, és folyami hajók oldalait. Otthon szeretnék megpróbálni egy európai munkát, ahol talán több a robot, de meg van fizetve. Egy jacht-on alapból steward-ként tudnék dolgozni. Így egyszerre lennék pincér, takarító, raktáros, és minden. Viszont egy jó jacht-on akár 3-4 ezer eurót is lehet keresni, egyesek szerint többet is, ám nehéz bekerülni. Egy jó magánjacht tulaja előtt nem csak a tapasztalat számít, hanem a szimpátia és a szerencse is. Ebben az iparban csak két dolog a fontos. Legyél szimpi, és melózz szó nélkül ahogy bírsz. „Először azért még ezzel végezz Ricsikém, aztán majd meglátjuk. És legközelebb ne menj ilyen messzire!” – mamám...
Minden esetre a crew messben eltöltött extra hónapom, a sok monoton készletfeltöltés, a megaláztatás, ismét hozzátett az állóképességemhez. A meló végére, lesoványodott őrült tekintetű horvát supervisorommal, Lukával is összehaverkodtam. Miután feltettek a room service-be többször is odajött hozzám amikor lementem kajálni. „Richard gyere vissza. Ezek a srácok faszt se tudnak, minden nap késünk.”. Kedves volt tőle. Tiszta szívű rendes ember ő is, csak kiszipolyozta ez a munka. Ő ajánlja mindig hogy menjek át a Disney Cruiselines-hoz busboy-nak, ami egy team waiter-el megegyező pozíció. Ott 6 hónapot kéne töltenem, több mint háromezer dolcsit is kereshetnék, de többet kéne dolgozni. 14 óra gürc, alvás, gürcölés, alvás. Nem biztos hogy vissza akarok jönni ebbe a nagyhajós bizniszbe, de ez sem rossz ötlet. Egyik este, amikor L.A. felé siklottunk elkúszott mellettünk egy Disney hajó. Némán figyeltük a távolban halványuló kék-piros emblémát amikor a Luka megszólalt.
„Get out of here and never come back Richard. This Carnival is...” – Be sem fejezte, csak elnyomta a cigijét, és visszamászott a second sitting-et fogadni. (Fordítás: Tűnj el innen Richard, és sose gyere vissza. Ez a Carnival...).
Még nem is említettem, de tündéri Zvonimir úr, jelenleg egy training miatt főnöki feladatait az eddig a Lidón főnökösködő assistant Matre’d társára – a román Daniel-re- dobta. Vele ebben a pár hétben sokkal könnyebb a munka. Nincs pánik, nincs majré, minden időben kész van. Daniel egy értelmes román pasas, nem hatódik meg akkor sem ha a főnökeihez kell egy pár kelletlen szót intéznie – az érdekünkben! Tökéletesen lefed minket, nem zavarja ha egy öt percet elugrunk cigizni, és mindennel szemben elnéző, amig a munka a helyén van. A románok még mindig kétarcúak nekem. Némelyikről süt az irántunk érzett gyűlölet, némelyik azonban roppant intelligens, és készséges. Nyugat Magyarországon lakok, nem a velük való ellenségeskedésben nőttem fel, szóval az én szívemben tiszta lappal kezdtek. Viszont ebben az esetben sem a nemzetiség, hanem az egyén számít. Persze azért mégis... emlékszetek mit mondtam az elején a sztereotípiákról.

Nem volt rossz ez a Marriot, az első hely ahol Californiai papírok és útlevél nélkül is kaptam alkoholt. Összekapom magam, felcsapom a Mexikóban vett macsó kabátom, a hamis 8 dolcsis RayBan napszemcsim, és irány a buszmeg. Áprilisban, ha a tengerben akartok úszni, ne gyertek Los Angeles-be. Itt az óceáni szelek még hidegek, a felhők pedig vastagok. A C busz hamar érkezik, alig hogy felszállok meg is áll a Pine Ave végén hogy felvegyünk egy elektromos tolószékes fekete bácsit. A busz leereszkedik, majd egy gombnyomásra lenyit egy rámpát amin a papi begurulhat. Amint ez megvolt, a délutáni sürgés forgás ellenére is mind békésen megvárjuk amíg a helyére tolat, ahol a –még erre is felkészült a busz berendezése!- buszsofőr csatlakoztatja a kis „mozgássérült robogót” a székekhez, nehogy elguruljon a nigger matuzsálem. Már nem hatódok meg ettől sem, de azért a vacsatikkal teli hetes busz után... hát. Ez már valami.
A fülesemből visít a Blessthefall egy Epitaph records által megírt, megcsinált dala, amit a banda állandóan változó énekesei közül a legújjabb énekel. Ez is csak üzlet ugyebár.
„This place is not for the weak. This place is not for thee weeeeeak!’
A tolókocsisokkal a leszállás napján is sok gondom van amúgy, mert akkor az esti room service után weelchair assistant-osat játszunk. Ez annyit tesz, hogy a kijárathoz érkező vendégek közül azokat, akiknek szükségük van tolószékre, áttoljuk a hajó és a terminál közti hídon, megkerülve a leszállók sorát. Így az öreg papiknak és mamiknak nem kell remegő lábaikon órákat ácsorogni. A kellemetlen ebben csak az, hogy fél kilenctől tizeneggyig ezt az egész esti munka után már túlórában csináljuk.
„He said: I can’t bear them anymore, they are so stupid...” (Azt mondta: nem bírom már tovább elviselni őket, olyan hülyék.) - Fordítja le nekem Ivana a horvátul megszólaló Danijel-t, miután egy Amerikai házaspár 15 méterre látótávolságban a kijárattól megkérdezi, hogy hol van a kijárat.
Bírom ezt a srácot, a tökéletes morózus humor herold, horvátország déli részéről, ahol az olaszt, és a horvátot is beszélik egymás között. A következő cruise után ő is megy haza, felmondott 7 hónap után, a második szerződésében. „Csak azért jöttem vissza mert megvettem oda vissza a jegyet.” – közölte egy esti cigizés közben. „Legközelebb már nem követem el ezt a hibát.”. Sokat dumáltunk, és kiderült hogy életének egy részét ő is a WOW előtt töltötte el. Felemlegettünk pár kellemes emléket, amikor még nem volt gondunk az élettel, és a reggel legfontosabb momentuma a daily quest-ek farmolása volt.
Furcsák az amerikaiak. Ez a hajós ugrabugra egy európait semmilyen szinten nem elégítene ki. Közepes ételek, elnyűtt éttermi garnitúrák, ázsiai dolgozók, pár órás megállások a partokon. A cél csupán a nagy evés ivás –főleg hogy otthon náluk ritkán kerül helyben főzött étel az asztalra-, a lerészegedés, meg a velük megetetett story, hogy a buli legjobban hajón adja. És akkor megy a kiabálás a folyosón „I’m on a boat bitches!”. Amikor este kigurulok a kerekeskocsival hogy felszedjek valamit a raktárból, vagy csak cigizni megyek, mindig találkozom pár szétcsúszott alakkal. Amióta Californiában utazunk, minden ötödik kabinból masszív fűszag árad. Egyik reggel még el is csíptem a parti őrség egy tisztjét (amikor a Long Beach kikötőben állunk a hajó az amerikai állam részének számít így feljöhetnek ellenőrizni, és ítélkezni, nem a nemzetközi vizek, hanem California állam törvényei szerint is.) ahogy egy házaspárt kérdezgetett színes tablettákról. „És ezek mire valók?”. Tegnap majdnem fellökött egy amcsi srác ahogy faltól falig zuhanva próbált végigmenni a folyosón. A kedvencem az volt, amikor a folyosóra kipakolt tálcákat szedtem össze este, és elgurultam egy fiatal srác mellett aki épp egy szőke bombázót kent a falhoz – nem bírták a szobáig. „Excuse me for the interruption” – „Elnézést a félbeszakításért” – duruzsoltam oda nekik ahogy elhaladtam. Csak a csaj nevetett utánam, talán zavarban volt, és azt hitte nem látok ilyet minden második nap. A szobaszervíz vicces. Feldobja a napom amikor egy-egy ázsiai csaj törülközőben, vagy egy szál fehérneműben nyit ajtót, vagy amikor a masszív fűszag pofánbasz amikor feltárul előttem egy-egy lesötétített kabin. Hát igen. Azt hinnétek, hogy nagy szám, jártam californiában és Floridában, a két nagy Amerikai nyaralóparadicsomban, mekkora buli! Az, de alapvetően amerika gettója ez a déli vidék. Florida több mint fele mexikói, kolumbiai, puerto rico-i, California meg dugig van ázsiaiakkal, kelet európaiakkal, és amúgy rengeteg az örmény.
„Hungary? I’ve been there, when I was traveling to Grece. This was before the things fucked up at home, long ago. But it’s a nice place!” (Magyarország? Jártam ott amikor Görögország fele utaztam. Még mielőtt elbaszódtak nálunk a dolgok. Remek hely.) – meséli egy kedves örmény pasas, akit tolószékkel viszek a kijárat felé. Sokan tudnak rólunk ám, nem is hinnétek. Vicces volt például, amikor, amikor Mexikóban, Ensenada város egyetlen pofás pizzázójában egy amerikai házaspárral beszélgettem.
„A kajánk remek! Nézzétek ez a srác a hajóról van és mindig itt eszik!” – ezzel a dumával csalogatta be őket a mesteri búcsús cigányokat is megszégyenítő készségekkel rendelkező mexikói tulaj. A távolban közben megszólalt egy hajókürt – hét rövid, egy hosszú. Számoltam a kürtjeleket, majd amikor a házaspár kíváncsi tekintetét megláttam, elárultam: ez egy általános vészhelyzeti riadó (general emergency alarm). Ez két dolgot jelenthet, a hajó süllyed, vagy épp training drill van. „Honnan tudod hogy melyik hajó volt, ebből a távolságból?”- Kérdezte az apuka, mert akkor nem csak mi voltunk a kikötőben, hanem a Spirit is (másik Carnival hajó). „Sehonnan sem tudom.” Ezen jót nevettünk, majd a beszélgetés, és a hajós munkáról való kérdések megválaszolása után (mindig megdöbbennek amikor rájönnek milyen rossz munkakörülményeink vannak, dehát ezért van a cég a Bahamákra regisztrálva), elmeséltek egy story-t. Mégpedig, hogy egy rokonuk, egy hölgy, elkeveredett magyarországra, ahol beleszeretett egy cigány srácba, ottmaradt, és megházasodott. Ez azért odabasz nem? Ezt persze a házaspár igencsak szégyellte. Rögtön eszembe jutott ahogy még a Joseph – New Yorki ex dobosunk- kérdezett rám egy este a crew bárban: „és az igaz hogy a cigányok tudnak ilyen átkokat szórni?”
...
Nah ezek meg az amerikaiak. Egyszerűek, irányíthatók, és egyben kultúránk formálói. Sajnos.
A mexikói „lábhoz!” kutya pedig rajtuk szívja magát mint a szúnyog. Rengeteg árus, üzlet, utcai bódé, kolduló 6 éves kószáló kölykök, akiknek az élete mind a heti kétszer kikötő carnival Inspiration vendégein áll vagy bukik. Állítólag a kokain csempészet is pörög itt keményen. Danjiel adott elő erről egy érdekes story-t még egyik reggel, amikor a weelchair assistance-nél áldogáltunk.
- Kokain, ez az egész társaság a drogra épül barátom! – felelte amikor szóba hoztam a pirulákkal elkapott házaspárt.
- Ezt hogy érted? A vendégek ennyi cuccot cipelnének ki? Viszont a security meg a housekeeping is köp a parti őrségnek.
- Ó ez az üzlet már nem folyik. De régen amikor a cég a fantasy class hajók építése után majdnem becsődölt sokat csempésztek.
- De hol? – lepődök meg. A hajón nincs egy négyzetcentiméter sem, amit ne takarítanánk, vagy ellenőriznénk.
- Hát a hajó alján, feltapasztva! Gondolj bele, Miami, Mexico, legjobb körülmények, a víz mocskos.
- Lehetetlen.
- Igen, viszont én hallottam, hogy egyszer bebuktak vele, azóta mindenki tudja. Egyszer egy csomag leoldódott, megtalálták, és hatalmas botrány lett belőle. Addigra viszont a cég megszedte magát.
Nem semmi egy történet. Csak a poén kedvéért még hozzáteszek egy kis extra információt. Egy Panama-i sráccal beszélgettem pár estével ezelőtt. Ő előadta, hogy a panamák egyik fontos bevétele, a csatorna béreiből áradó pénz mellett, a kokó.
- Nálunk ennyi – mutat meg nagyjából másfél köbcentit egy szívószálon- egy dollárba kerül.
Elhűltem. Nálunk ennyi apukám, amennyire én hallottam jó esetben is száz dolcsi.
Viszont ott náluk más a világ, mindenki ezen lóg. Mesélt a különböző fajtákról, hogy náluk nincs semmi veszélyes maffia, porba kevert mosópor, meg hasonló őrületek. Sokat a kukába dobnak annyi van, és az egész természetes. Nem akarom védeni ezeket a dolgokat, csak kívülről nézek rá erre is, mint ahogy minden esetben próbálkozom, ha elemzek. Úgy gondolom az illegális drogok, és a gyógyszerek között is annyi a különbség, hogy az egyik mellett ellenséges, a másik mellett támogató propaganda áll. Mert az aszpirin addiktív, szétmarja a gyomrod ha sokat szedsz, és a modern világban egyre több ember allergiás rá, mivel a természet azt mondta Stop! A fájdalomnak is megvan a helye, amikor a szellem a testen át üzen valamit. A propaganda oka pedig csak annyi, hogy az egyikért leadózol, a másikért pedig nem, a maffia meg nagyon jól meggazdagszik (a gyógyszergyár meg csak simán jól).
Amúgy sosem szedtem aszpirint, de itt a hajón a rendelő melletti dobozban ingyen ki van téve egy halommal. Keveset aludtam, és fáj a fejem – azt hiszem ezzel kezdem az estét.
Mielőtt még visszaérek a hajóra adok egy puszit a buszra szálló Ancsinak, aztán irány vissza a vaskoporsóba. Csak egy pár percem marad átöltözni, aludni nem sokat fogok, főleg hogy a hangszóróban felcseng, kedvenc főnökasszonyom negédes hangja. A szokásos próbariadó... már keresem a láthatósági mellényem.
„Good evening ladies and gentleman! It’s Stephany, your cruise director speaking from the bridge right now. In just about a few minutes time, you will hear a serial of anouncemants and alarms about our mandatory safety drill, that –acording to the maritime law- all guests must attend. The first anouncemant is for crew only. All crewmembers appointed to assist and guide guests during the safety drill, please reach your position...
At this time.”

Egy nappal később alig 3 óra alvás után behúzok a night shift-be. Húzós este volt, rengeteg rendelés, takarítás, és 3 setup egyszerre – viszont azt hiszem ezen a reggelen láttam életem egyik legszebb napfelkeltéjét. Amikor kiléptem a hátsó nyitott fedélzeti dohányzóra hűvös levegő csapott meg, de nem volt egy leheletnyi szél sem. Az óceán olyan nyugodtan simult el alattunk, mintha aludna, csak egy lustán mozgó fóka zavarta fel a felszínt, aki a hajó mellett játszott – gyakori az ilyen. Tőlem balra és jobbra száz és száz kilóméterre ott magasodtak a Kordilerák láncai, sem felhő, sem köd nem takart el semmit. A levegő kristálytiszta volt, és a Catalina sziget robosztus, zöldellő hegyei szinte ragyogtak a felkelő nap fényében. Ma is muszáj kimennem legalább egy kávéra – ezen agyaltam.
Fél kilenckor már a story végén voltunk, a nyolcadik emeletre felpakolt setup végét szervíroztuk, amikor a hangosbemondóból erős olasz akcentussal felcsengett Pierluiggi hangja: „Good Morning, this is the captain speaking from the navigational bridge. We kindly ask 0204 to call 33 1111. Thank you for your attention.”. Abban a pillanatban mindenki kővé dermedt. Valaki – mint ahogy én is- csak mert fogalma sem volt mi volt ez. Még az is megfordult a fejemben, hogy valamilyen vészhelyzet van, de amikor megláttam a vigyort Zvonimir arcán sejtettem már hogy másról van szó. Ez valami titkos jel volt (ami annyit jelentett amúgy, hogy az FnB manager hívja föl a hidat). Hírtelen mindenki őrült pakolásba kezdett, Ryan, a fülöp supervisor kétségbeesetten állt neki hogy leszedesse a teljes deck 8 breakfast setup-ot.
- Mi volt ez? – kérdeztem a főnököt, aki még mindig vigyorgott, és mutatóujjával az ég felé mutogatott, mintha a hangosbemondó nem is a hangfalakból hanem a mennyből szólna.
- Nincs több Special Cleaning. – felelte.
- Mert? – még mindig nem fogtam fel mi van.
- Itt vannak.
Ezekben a percekben, a hajnali hideg széllel 6 kék overálos amerikai férfi érkezett a harmadik emeleti bejárat felől. Amint eltávolodtak a biztonsági őr rögtön hívta a hídat, ezért volt a kapitány bejelentése. Mert hogy megjött a USPH. United States Public Health – ami a magyar ÁNTSZ/Köjál intézményével kb megegyező szerv. Amerikában brutális egészségügyi előírások vannak, ennek megfelelően, a hajón is sok a takarítás. Amióta két hónappal ezelőtt kiderült hogy a közeljövőben minket is ellenőrizni fognak minden munkánk megkétszereződött. Az összes USA kikötő előtt special cleaning-et tartunk, avagy egy extra alapos takarítást. Ezt úgy képzeljétek el, hogy a dzsúzgépeket drótokig szétszedjük, a falakat hipóval mossuk, mindent letörlünk, a szekrényeket kipakoljuk, a földön lévő vízelvezető lefolyókat kikeféljük, és így tovább. Ilyen előírások vannak mint pl: semmilyen étellel kapcsolatos szervírozó eszköz nem lehet nedves. A mustáros és ketchup-os dobozok kiöntőnyílásainak makulátlannak kell lennie. Minden étel ital fedve kell hogy legyen. Minden hidegen őrzöt tárgyat minden hűtőből való kiemelés esetén címkézni kell hogy meddig volt hőmérsékleten kívül. Mindenki aki meleg étellel foglalkozik műanyag kesztyűt és papírsapit kell hogy viseljen. Stb. Ez még oké, de ezeket egy ilyen őrült helyen nehéz betartani. Minden esetre ezek miatt hetekig küszködtem a crew mess-ben. Fordítva kirakni és szárazra törölni minden tányért, a nem engedélyezett gépeinket (kenyérmelegítő szekrény, mikró, toaster) fel le cipelni és dugdosni a raktárban, mindent eltűntetni amit nem címkéztünk fel, aztán újra elővenni, stb. De végül is harcunk ellenére a USPH-es srácok nem jöttek februárban. És nem jöttek Márciusban sem. Már azt mondtuk hogy ez csak egy jó szellemsztory amivel minket riogatnak, mire beállítottak. Egyébként a vizsgálat végén 96%-os eredménye lett a hajónak. Ez egész jó. Kár hogy Richard annyit dolgozott ezen, aztán most ahogy lelépett Katalin aratta le helyette a babérokat. De hát ilyen az élet, és ahogy Zvonimir is mondta. Végre nincs több őrült takarítás.ű

Más... Nem voltam benne biztos hogy erről akarok írni, de pár szó azért belefér. Az utóbbi hónapom legnehezebb része nem is a meló volt, hanem az, hogy a gondolataim teljesen elvesztek egy zavaros szerelmi agyalásban. Mert hogy belehavarodtam egy csinos amerikai énekesnőbe, aki felforgatta a teljes márciusomat. Valójában nem ő volt, én tettem ezt magammal, a saját agyalásom ismét tőrbe csalt. Persze ebben is ott várt rám a leckém, egy újabb. Magamról - az egómról, az önbecsülésemről - meg a nőkről. Először úgy voltam vele hogy belemegyek az egész történetbe, a dumálásokba, a közös bulikba, a randiba, és a sok sok agymenésbe amin keresztülmentem. De nem fogom részletezni, mert nem is érdemes. A végén már ráébredtem hogy az egész csak önmagam megtévesztése volt – egyszerűen csak hiányzott a női társaság, az hogy kiönthessem a problémáim valakinek, akivel aztán együtt hajtjuk párnára a fejünket. Mire a végén odamentem a csajhoz, hogy akkor adja elő mi van, mert már nem értem – nah addigra már nem is akartam semmit. Csak a nem-emet akartam hallani, hogy lezárhassam ezt a faszságot.
- „Nagyon kedves srác vagy és kedvellek... de tudod, az a tiszt akivel bent beszélgettem. Nos már régóta bele vagyok zúgva.”
Hát akkor lepottyant a tantusz, szegény hasonló helyzetben volt mint én. Rögtön elkeztem nevetni a sors iróniáján. Mire este kiálltam egyet a hajó orrába elszívni egy cigit és a távolban, mellettünk elnyúló San Diego fényeit néztem, már túl is voltam az egészen. Viszont az alázattal kapcsolatos leckéim ezzel is bővültek egy kicsit. Megtanultam, hogy néha jobb arrogánsnak lenni, mint alázattal megbújni a dolgok elől. Mert az alázat jó dolog, de cselekedni attól még szenvedéllyel az igazi. Én meg hát. Először általában beleszeretek a lányokba, és utána próbálom felszedni őket. Ez tök aranyos, csak így nem tudok tökös lenni. Legközelebb talán megpróbálok felszedni egy csinos lányt aki se nem szimpi, se nem érdekel, de legalább ezt is kipróbálom. Talán jót tesz majd az egómnak.

- Akurvaanyádbazmeg.
Sanjin (ejtsd: Szannyin), lidóról lepattintott újdonsült room service supervisor-unk magyartudását villogtatva köszönt minket, ahogy belép – mondhatni befeszül – a zsúfolt konyhába, mellesleg egy óra késéssel. Április 29.-e, sea day. Ez egy remek este volt, és bár kint minden ködös és felhős ez sem aggaszt. Itt az óceán mellett nincs Kárpát Medence ahol beragadnának a felhők, az időjárás óránként is hajlamos változni. Eleget aludtam, de mégis fáradt vagyok. Viszont ma valami megváltozott. Álmodtam valamit előző este, amire nem emlékszem, de kellemes, izgalmas benyomások maradtak meg bennem. Mint amikor dining room ban dolgoztam, ugyanúgy most is azt éreztem, hogy valami átalakult bennem. Biztos megvilágosodok.
Nah de most már van mibe kapaszkodni. Megvan a sign off date-em. Június 11.-e. Tehát június 12.-én belépek ismét a magyar határon. Még innen 43 nap. Már napokban látom, ez hihetetlen. Most hogy a vége fele közeledek és gondolok haza, kezdek magamra találni. Eddig eldugtam magamban az emlékeim, tudtam ha az otthoni dolgokon agyalnék nem bírnám túlélni ezt az egészet. Az utóbbi hét hónapban tehát úgy éltem mintha a hajó örök lenne, és így soha meg sem fordult a fejemben hogy hazamenjek. Feladatom volt itt. Most viszont régi érzések jönnek elő. Tudjátok ez olyan, mint amikor Changeling The Lost-ban (nah ezt csak pár barátom fogja érteni) jössz vissza Arcadia-ból a sövényen át, és beugranak a képek amikbe kapaszkodsz, hogy hazajuss. A jövőben zárásnak tervezek egy nagy bejegyzést ahol mindent leírok erről a hajós dologrol, minden részletre kiterjedően. Aki ki akar jönni, az nem mondhatja el hogy nem írtam le mindent. Rengeteg leckét adott ez a dolog az élethez. Világossá vált az is, hogy külföldre kijönni nem is egy elképzelhetetlen dolog. Rengeteg ötletem van hogy mit csináljak ezek után, sok ötlet, információ, címek és honlapok gyűltek össze. Majd erről is írok, csak jussak végig ezen a maradék pár napon, ami remélem még tartogat pár meglepetést. Nehéz lesz, mert aszisztens pincérek 15-en vagyunk kb., és a cég még mindig nem küld senkit, pedig legalább kétszer ennyien kell hogy legyünk. Meglássuk meddig áll még ez a színház, a nagy zabálás, az amerikai őrület, a fürdőköpenyben részegen fetrengő fiatalok akikkel reggel a folyosón találkozom, a főnökeim akik előtt az őszinteség nem pálya, a lefolyópucolás, kajamaradékban tejszínes kancsók után túrkálás, meg a vendégszobákból áradó marihuána szaga ami a rossz légkondícionálás miatt még a konyhába is beszivárog. Nah de mindegy, ahogy a Gábor mondaná, 3 és fél dolláros mosolyjal játszuk végig nekik, ahogy eddig is. Aztán a végén majd meghajlunk.

Hogy a képek se maradjanak ki, íme pár. Gáborral elugrottunk Los Angeles downtown-ba nemrég, hatalmas élmény volt. Long Beach kikötővárosából egy óra metróúttal jutottunk be a belvárosba, ahol össz vissz két órát tudtunk tallózni. De hát ilyen ez a hajós élet. Érdekes tény még, hogy bár Long Beach és a downtown rész nagyon szép, a kettő között azonban ezek a kerületek, meg San Pedro, meg Washington street, nah ezek mind olyan igazi kis mexikók meg kis kolumbiák, ahol a feketéken, a csöveseken, meg a latinokon kívül szerintem csak mi ketten voltunk fehérek a Gabival. Nah de mindegy is, csekkoljátok az angyalok városát, meg felteszek pár egyéb érdekességet is az elmúlt hónapok gyűjteményéből.