It’s not a vessel, it’s a fuckin’ Spaceship!

"Mondom pedig néktek, hogy a
Templomnál nagyobb van itt."

                                Máté 12, 6  (Károli Gáspár forditása)



Inspiration és Elation együtt



Sok idő eltelt amióta nem irtam, ez csak azért volt mert nem akartam ékezetek nélkül megirni az élményeim. Már majdnem másfél hónapja, hogy a hajón gályázom. Itt ülök a crew bárban, megy az rnb, Gabiék előttem biliárdoznak az indiai biztonsági őrrel, alattunk ring a hajó.
 Ha nem lenne a beosztásomon a dátum, biztosan nem tudnám mennyi idő telt el.
 Ez a hely kivül van minden világon. Ha este a fedélzetre fekszem és felnézek csak a csillagokat látom. Olyan mintha az űrben siklanánk.
Először is el kell mondanom hogy,  ennek a történetnek bizonyos részeit  kissé pejorativ szemszögből, ironikus humorral irtam meg. Sokféleképp el lehet mesélni, én ezt a módot választottam mivel szórakoztartó. Sokféleképpen meg lehet élni, ez már nem döntés kérdése (?), emberfüggő. Akinek nincs itt feladata nehezen éli túl. Nekem viszont van, és ez rengeteg erőt ad.
Nah de kezdjük az elején, ahol legutóbb abbahagytam...




Tampa

 Miami, Coral Gables, Chateau Bleau Hotel. Október 8. Reggel 05:00
Kávéval a kezemben odasétálok a buszsofőrhöz. „ Mikor indulunk?”
„Five thirty sir” (Öt harminckor uram) – Felel spanyol akcentussal. Csak az István meg én voltunk ott, tudtunk hogy a Zsolti nem jön velünk, másik hajóra tették, és a Sanyi is alszik még, ő meg egy időre átkerült a Destiny-re. A busz elindul, pápá Miami. Átszeljük Floridát, megyünk a nyugati partra, Tampába. Pálmafák, autók, semmi különleges. A buszon erős a légkondi, nagyon hideg van. Megállunk egy McDonalds-nál, iszok egy borzalmas kávét. A felét eldobom.  Alvás. Egyszer csak ébresztenek, letelt a 6 óra, egy városban vagyunk, és az épületek fölé egy óriási hajó magasodik. Carnival Inspiration. Inspiration. Ironikus név, az irásaim végén végén rájöttök. Elveszik a csomagjainkat, és átmegyünk a (mostanra már) megszokottá vált biztonsági körökön. Ha az államoknál szálunk ki-be mindig dupla ellenörzés van. Két fémérzékelős kapu, motozás, cipőt le, zsebeket üriteni. Aztán fel a fedélzetre. Ott veszett el a világ. A kalandok Miamiban pár pillanat alatt távoli emlékekké változtak, mint valami régen látott homályos álom, amire csak félig emlékszem. Beléptünk a hajóra és onnantól kezdve nem álltunk meg, sokszor azt sem tudtam hol vagyok.
Bent először is találkoztunk Vuk-kal, aki egy egyébként hibátlan britt angollal rendelkező szerb srác. Öltönyben szemüveggel tökéletesen olyan mint Peter Parker a Pókember filmből, sőt még a habitusa is hasonló. Csak magasabb. Hozzáteszem itt mindenki más az egyenruha alatt. Amikor a Lounge-ban megláttam őt öltöny nélkül leesett az állam. Tökig tele szines tetkókkal, pólóban, két koktéllal. Nah mindegy. Vuk elrendezte az összes papirmunkát, elkérte az iratainkat, aláiratta velünk a szerződés minden oldalát, aztán beküldött mindket egy irodába, ahol további papirmunkák után megkaptuk az infókat, hogy miket kell még tennünk, és hogy legyünk egy óra mulva a legénységi kajáldában (továbbiakban crew mess). Szünet. Istvánnal egymásra néztünk, tudtuk mi a legfőbb feladat. Megtalálni a hajó legfontosabb helyét – a dohányzót. Egy dolgot tudtunk róla, a deck 7-en (hetes szint) van. Felmentünk, és hosszasan kavarogtunk fel s alá valami szines folyosón (ma már tudom hogy a guest (vendég) szobáknál voltunk, ahova egyenruha nélkül amúgy szigoruan tilos menni). Nah mindegy, hehe.
Betévedtünk valami irodába, ahol egy csinos rövidhajú hölgyet leszólitottam, hogy mutasson már utat. Felkelt, és nekikezdett. Jú gó sztrét along disz koridor... egyértelmű hunglish. Hihetetlen hogy elsőre kifogtunk egy magyar tisztet. A csaj amúgy a hajó könyvelője, a neve most nincs meg, de nem sokat közösködik velünk pincérekkel. De aranyos volt. A dohányzó a hajó orrában van, pont a crew lounge mellett, ahol most is ülök. Ahogy nekikezdtünk füstölni nyomban találkoztunk is az első magyar aszisztens pincérrel – Roland. Ő még rásegitett picit az ijedtségünkre pár rémsztorival, elmagyarázta hogy a nagy dudálás és hangosbemondózás a beszállás utáni próbariadó miatt van, aztán rohantunk is le a továbbiakért. A crew mess-ben már várt ránk a főnököm, egy alacsony fülöp szigeteki pasas, fekete egyenruhában, komoly külsővel. Mr Willson Ilaho, az aszisztens főpincér, avagy assistant matre’d, életünk további megkeseritője, a démon aki elől menekülünk. A továbbiakban Willi bácsi, Vilmos, Mr duplavé, Winchester, Winyó, Ofő, főnök, generális, tanárbácsi. A napi interakciónk vele többnyire Yes sir! Of course Sir! Excuse me Sir! , és ebben meg is áll a dolog. Szerintem az első ember akinél a dumámmal semmire sem megyek, gyorsan lerendez: „Richard. Please dont say anything!” Nincs apelláta. Először megmutatta a legénységi kajáldákat, megkaptuk tőle a name tag-jeinket (névtábla amit minden pillanatban viselnünk kell, kivéve ha alszunk), az ID kártyát amivel ki-be tudunk lépni a hajónról, és elküldött minket a ruháinkért. Futólépés egy kettő. Rájöttem hogy ezzel a katonaság sem maradt ki az életemből. Csak én idegenlégióval kezdek.   
Szóval a ruhák. Az ingekért, cipőért és a nadrágokért fizetni kellett, hisz azokat összemocskoljuk, a mellényeket, és a kiegészitőket megkaptuk ingyen. Elég siralmas állapotban vannak mert csak néha rendelnek újat, nagyrésze már használt. Ott áltunk és az egyik szerb srác látva a meglepettségünket megkérdezte: „Mire számitottatok újat kaptok? Vadonat új, 20 éves.” Van egy kék mellény világoskék inggel a reggelihez és ebédhez, egy arany-fekete mellény fehér inggel a vacsorához, egy kék póló a bistro-ba, meg egy fekete fehér csikos mellény csokornyakkendővel az elegant night-ra (minden úton az első tengeren töltött nap (first sea day) egy afféle bulinap, amikor a szerelőkön és a mosogatókon kivül mindenkinek van csinosabb speciális öltözete). Ezt követően megkaptuk a csomagjaink és irány a szoba. A legalsó szinten lakok, kb 5 négyzetméteren. Van bent egy emeletes ágy, két szekrény, egy csap tükrös szekrénnyel, meg egy iróasztal. A szobatársam Taofiq, egy majdnem 40 éves fülöp pasas. Jó mert csak aludni jár a szobába mint én, nem zavarjuk egymást. Kipakoltam, öltözés, és crew mess. Wili bácsitól meg is kaptuk az instrukciót. Kezdésnek Lido szinten (tizedik) fogunk dolgozni 7 órát, a bistro-ban, ami tulajdonképpen egy svédasztalos kajálda. Szólt a Máténak (helyi magyar srác) hogy kisérjen föl minket odáig. Mondott a srác pár szót, felkisért minket, aztán otthagyott a konyhán. Pillanatokon belül jött a főnök, kivitt a kajáldába, és rámutatott egy halom asztalra. „Ez lesz a területetek.” Aztán elment. Istvánnal ott áltunk mint két fasz, körbenéztem. Az ablakok túlsó felén rohant mellettünk a tenger, cikáztak körülöttünk a vendégek (továbbiakban csak Guest-ek), nem tudtam hol vagyok, mit csináljak, mi a fenét keresek itt. Igy telt az első két hét. Se kép se hang. 
Végül is jött Tanja, a helyi terepfőnök, és előadta, hogy a feladat az otthagyott tálcák, tányérok, poharak felszedése és az asztalok takaritása. Rohanvást ha lehet mert sok a vendég, és szünet nélkül, este 11-ig. Kaptunk egy tálcát meg egy fertőtlenitős törlőkendőt aztán uccu neki. Alig tudtam egyensulyozni a poharakat meg a sok cuccot, haláli volt. Este még vihar is lett, és rázott a hajó, mindemellett pedig senkinek az alngolját nem értettem. Az összeszedett cuccokkal nagynehezen bemásztunk a konyhába, ott pedig szétválogattuk, a maradékokat meg toltuk a vaskádba, ami egy darálóba küldi a szennyet (a tortákat és szendvicseket amikbe kettőt haraptak). Borzasztóan undoritó. Hatalmas pazarlás megy itt. Mostanra persze már nem inog a tálca a kezemben, egyszerre, kiviszek egy  menüt mindenestül a vállamon, és a szemétben is lazán turkálok, mert néha azt is kell. Gyorsan tanulsz vagy elveszel, itt csak ez az egy mód működik. El lehet felejteni hogy bármit is rendesen elmagyaráznak, legtöbbször csak elküldenek valami feladatra, aztán majd megoldod valahogy. Az elején azt hittem mindenre van valami szabály, de ez is hülyeség – többnyire improvizálok.  
Este hulla készen még feljöttünk egyet sörözni, meg megkaptuk a beosztásunkat a cruise-ra. Itt már elvesztek a napok – azokra nincs szükség. Tampa day, first sea day, Grand cayman day, Cosumel day, Last sea day, Tampa day. És ez ismétlődik. Ezt hivjuk cruise-nak ( a szó jelentése kb út, utazás járművel). Minden cruise alkalmával új vendégek szállnak fel Tampában, nincs pihenő, nincs stop, leszállnak a vendégek délelőtt, és déltől már jönnek is az újak. Mindemellett minden ilyen cruise alkalmával új beosztást is kapunk. Az első este már a helyi magyarokal is összebarátkoztunk. Szerencsés helyre kerültünk, majdnem 20-an vagyunk itt otthonról, ami igen ritka. Róluk is irok majd egy keveset később, haláli arcok mind. Itt mindenki különleges, hisz mindnyájunknak nyomós oka volt arra hogy ide meneküljünk.
Az első beosztásom mindenkit megtlepett. Room service. Ez azért fura, mert az első szerződéses pincéreknek általában 1-2 hónapot le kell húzniuk a dolgozói kajáldákban hogy ide kerüljenek.  Szerencsém volt, mert telitve volt éppen a hajó, és csak ide tudtak rakni. 6:30-as kellés irány a reggeli műszak, 11 körül még volt egy 4 órás szünetem, aztán 3-tól egészen 10-ig pörgés tovább. Naponta kb 10 órát dolgozunk, szabadnapok nincsenek – bár ez nem volt meglepetés. Nem is munka ez, inkább egy életmód. Ha munkaként tekintünk rá könnyű megtörni. Szóval lényeg a lényeg, room service-ből egy hónap után elkerülhetetlenül letettek a crew mess-be ahol most nyomom már lassan 2-3 hete.  Várhatóan később ismét feltesznek majd, aztán irány a dining room az uccsó pár hónapban.
Rengeteg csodás élményt, és meghatározó tapasztalatot szereztem mindenhol, szóval nyilvánvaló hogy nehéz olvasmány lenne egészben. Ezért részletekben dobálgatom be az irományokat, attól függően hogy mikor hogyan lesz időm.  Irok majd még a hajós életről, a hajóról, a megállóhelyekről, élményekről, utasokról és velem dolgozókról, érzésekről és átalakulásról, szóval mindenről.
Oh és egy kis plusz infó. December 3.-án elhagyjuk Tampát, elindulunk, Costa Rica felé, aztán át a panamákon, és Los Angeles lesz a kikötőnk. Az újévet már ott ünneplem!
Jók legyetek, jelentkezem még. Mosolyogjatok sokat, és ne feledjétek, ahhoz hogy megtaláljátok a saját utatok, felejtsetek el járni rajta.

(Kieg: a képeket én csináltam, rengeteg van, majd ha lesz valami rendes netem felteszem őket mert ezzel legalább 2 óra. Addig csak egy pár, az előzőek mellett.)


Magyar munkakerülés. Ne fényképezzé azanyád'!
Hátul Tamás és Imre. Középen Roland.



Én evening wear-ben

Gábor szülinapjára gyülekezünk. Balról jobbra Viktor, Gábor, Máté.
Középen eldugva Sara (Szlovén), mellette Klaudia.
Felül baloldalt Petránk, és Sara 2 (Lengyel) XD a hajós póthugicám.



Imrével adjuk a Mexicoi kaját. A hajókoszt után orgazmikus.



Az kinek meglepő hogy egyik buliképen sem vagyok vállalható? :D
A képen baloldalt Radoslav (Bulgár), hatalmas arc, középen Máté.

Costa Mayán adom az érzést


 

Cosumeli látkép